- Anya, ez a fa ordít! – állapítja meg leleménnyel ötéves kisfiam a képen látható faarcra csodálkozva.
- Lehet, az történt vele, amit a húgod feltételez sokszor: „Világgá ment a szíve.”
- De miért maradt így?
- Talán mert elfelejtette, kicsoda ő valójában…
Nézem az elfásult szemeket, a világra meredő tátongó száj-ürességet, és arra gondolok, ez már csak kőbe vésve lehetne erősebb üzenet.
És arra is, mennyire igaza van a nagymamámnak, aki mindig azt ismételgette magának nehéz időkben: „Nem kiabálok, mert aztán nem tudom abbahagyni.”
Igen, így lehet maradni. Bele lehet fásulni, meg lehet kérgesedni. A félelem felzabál, és űrt hagy, a fájdalom kútja mélyre húz, az aggódás az arcon barázdákat rajzol.
A fáktól mégis inkább méltóságot, tartást lehet tanulni. Szüntelen földbe kapaszkodást, égbe nyújtózást. Kiállást, beleállást. Odaadást.
Ez a fa – ferde képe ellenére is – ad: kiábrázol törzsén egy olyan képet, mely éles tükör lehet mindannyiunknak.
A nagy (f)„ááá”-ba élet költözhet, oltalom lehet hideg elől menekülőknek.
Minden hiány belakható megismeréssel, minden seb gyógyítható szeretéssel. És nincs az a száj, melynek merev körvonalait feloldani nem lehet…
„Hiányodban reményed.”
Kinyik Anita, bölcsész, blogger, MotherNature tag
A blogcikk Kinyik Anita MagamonKezdem elnevezésű blogjából való.
