Fordított élet – gondolatkísérlet

Először a NANE egyik munkatársától hallottam erről a dologról, mikor pánikszerűen meséltem neki, hogy a férjem azt találta ki, hogy az új munkahelyemmel köttetendő szerződésben az ő bankszámláját adjam meg. Egyetlen okot említett: elég egy euro alapú számlát fenntartanunk. Ne adjunk ki fölöslegesen pénzt több bankszámla fenntartására. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mennyi pénzt kíván azzal megspórolni, hogy elveszi az önállóságomat a saját fizetésem fölött, akkor erre nem tudott pontos adatot adni, viszont cserébe jól megsértődött, hogy milyen bizalmatlan vagyok vele.
Ekkor jutott eszembe először megfordítani a jelenséget. Mi lenne, ha a férjem kapna egy új állást és én mondanám neki, hogy „Drágám, van nekem bankszámlám, add meg azt, ne kelljen két bankszámlát fenntartani, ez csak fölösleges költség.”
Megdöbbentő?
A hatás, ami ezzel a gondolattal járt, örökre megváltoztatta a perspektívámat.
Ezentúl rendszeresen alkalmaztam ezt a módszert. A fordítottság gondolatkísérletét. Bármikor, amikor kissé furcsának tűnt a felállás, megfordítottam. Lehetne-e mindez fordítva? Aztán egyre inkább rákaptam és elkezdtem elképzelni az életünket másképpen.
Reggel a férjem felébreszti a gyerekeket, elkészíti tízóraijukat, ellenőrzi bepakolt táskájukat, megmondja, hogy ki mit vegyen fel a megfelelő időjáráshoz képest, aztán emlékezteti a Kicsit és a Nagyot a napi teendőikre, hogy ma angol lesz délután, ne feledje el, és a tornaruhát hozza haza, mert ki kell mosni és hogy ha az osztályfőnök kérdi, hogy mi van az osztálypénzzel mondja, hogy ma befizetjük. Aztán készít reggelit, kávét és szól nekem, hogy ébredhetek, mert már reggel van.
Aztán lemegyek a konyhába, megreggelizek a gyerekekkel, kávézgatok nyugodtan, míg ők mint pók a falon rohangálnak, hol a tornacucc nincs meg, hol a matekfüzet. Közben be-beszólok, hogy nem szabad cipővel az emeletre menni, hiszen megbeszéltük, és hogy az asztalnál kellett volna megenni a reggelit, nem rohangálva. Aztán mosolyogva elbúcsúztatom a férjem és a gyerekeket, szép napot kívánva nekik, akik rohannak a buszhoz, hogy idejében beérjenek az iskolába és a munkahelyre. Aztán ráérek még lezuhanyozni a nyugalomban és csendben, majd felöltözni és beautózni a munkahelyemre.
A munkahelyemen dolgozom, gondolkodom, beszélgetek, kávézok, szabadon áramolnak a gondolataim, nem zavarja őket sem idő, sem tér. Nem aggódom dél körül, hogy a Kicsi megeszi-e az ebédet majd az iskolába, és hogy miért is hívott az osztályfőnök, míg a meetingen voltam, mert nem hív. Mert nem engem hív. Hanem a másik szülőt. Engem nem szabad zavarni, hiszen dolgozom. Komoly munkát végzek. Gondolkodom, áramolnak a remek gondolataim, alkotok, csapatot vezetek, irányítok. Aztán mikor délután vége a munkaidőnek, lassan hazaindulok, előtte persze még egy kis beszélgetés a munkatársakkal, talán még be is ülünk a lányokkal egy pohár borral a közeli bárba, koccintani a legújabb projekt sikerére. Vagy megyek jógázni egyet. Este 7 körül érek haza, akkor már vár a vacsora. A gyerekek már túl vannak a házi feladaton, bár ezt talán nem is tudhatom, mert nem az én dolgom tudni. A férjem már alig várta, hogy hazaérkezzek, elém is tárja a vacsorát, miközben elmeséli, hogy a Kicsi milyen ügyes volt a futóversenyen és a Nagy az angol felmérőnél. A vacsora után ráérek olvasgatni a neten, míg a férjem elpakolja a konyhát, beteszi a mosást. Két kérdésen kell csak gondolkodnom, a férjem kérdezte, mit szeretnék vacsorára holnap és hogy hova is menjünk a hétvégén kirándulni. Nagyon cukik a gyerekeim, így el-eljátszom velük fél-fél órát, de aztán úgyis viszi őket a férjem fürdetni. Imádom, amikor a Kicsi hozzám bújik este, így vállalom, hogy olvasok neki egy mesét elalváskor. De csak egyet! Amíg a férjem a Nagyobbat elaltatja, addig én a Kicsinek olvasok egy mesét, de aztán már mennék a saját sorozatomat nézni, így ráhagyom a férjemre, hogy ő altassa el teljesen.
Aztán egy nagy, habos fürdőt veszek, addig a férjem nem is tudom mit csinál… talán a gyerekek játékait pakolja el a nappaliban, vagy befizeti a csekkeket. Mindenesetre a fürdés közben olvasok és aztán várom őt az ágyban, hogy kedvemre tegyen. Hiszen ez az értelme a házaséletnek, nemdebár?
….
Nos, az életem valahogy nem így nézett ki, mikor még házas voltam.
Most, hogy elváltam, az életem sokkal jobban hasonlít ehhez. 😀

Liza

Ui: Milyen is lenne a világ, ha véletlen a férfiak által felépített patriarchátusban hirtelen felcserélődnének a szerepek? Egy nagyon szórakoztató, elgondolkodtató francia film szól erről: I am not an easy man – címmel (sajnos a Magyarországon a Netflix nem forgalmazza!)
Ne gondoljuk annyira tovább azért, ha egyenrangúság lenne, a nők sosem alakítanának ki olyan hierarchikus, hatalomra és kontrollra épülő rendszert, mint a patriarchátus… a matriarchátusok ugyanis korántsem ilyenek voltak.

Kit hallgatunk?

Podcast ajánló zöld témákban

A podcastok menők. Hirtelen vettem észre, amikor már állítólag mindenki ezt hallgatta.
De én mindigis utáltam a rádiót. Anyukám folyton azt hallgatta, bár inkább zenét, meg közte a sok vicceskedést, ami korántsem volt vicces. Aztán rájöttem, hogy a podcast csak olyannyira rádió, mint ahogyan a Netflix sem tévé. 😀
És rákattantam.
Anyukaként, háztartást menedzselőként szuperjó ötlet podcastokat hallgatni. Főzés közben, teregetés közben, elalvás előtt.
Te mit hallgatsz?
Az én kedvenceim most éppen: az Új Egyenlőség Zöld podcastját hallgatom. Itt a legjobban eddig Milánkovics Kingával készült podcast tetszett, aki a Hekate Foundation vezetője és akivel most éppen azon dolgozunk, hogy milyen közös projektbe kezdjünk 😀
Nők, fenntarthatóság, gondoskodást! – ne hagyd ki!

Akit még ajánlok, Köves Alexandra, aki egyszerűen egy zseniális nő! A nem-növekedés szakértője, egyetemi tanár meg mi minden más is… Ez a podcast egy igazán reménytkeltő podcast, ami a világunkat és nem a végét, sokkal inkább egy jobb, szebb világ kezdetét ígéri.

Mindenségit! Köves Alexandra: Nem növekedés, gazdaság, válság, társadalom, jövő

Te mit hallgatsz?

Liza

Radikális önszeretet <3

Tavaly nyáron hallottam először azt a kifejezést, hogy radikális önszeretet. Egy elvonuláson történt, az erdőben, ahol volt egy Radical Self-love nevű workshop, amire viszont nem jutottam be, mert annyian jelentkeztek rá, hogy csak azok juthattak be, akik már három órával előbb a helyszínen voltak. Ígyhát otthon rákerestem.

#self-care #RadicalSelfLove #önismeret

Mit is jelent mindez?
„Az önszeretet az egyik legradikálisabb cselekedet, amit megtehetsz ma magadért.”
Olvasom itt.

És még egy igencsak érdekes idézet:

Mi az önszeretet négy eleme?
Magadat szeretni nem önzés, hanem mások iránti kedvesség, mert amikor saját magadat szereted, másoknak nem kell foglalkozniuk a te megoldatlan problémáiddal. Az önszeretet négy szempontot foglal magában: tudatosság, önértékelés, önbecsülés és öngondoskodás.
Ugyanúgy a fenti cikkből idézve.

Ezekkel engem már meg is vettek! És értem én ezeket a kifejezéseket, de mégicsak hogyan kellene ezt csinálni?
Tovább keresve rátaláltam Gala Darling-ra, akinek rózsaszín, magassarkús blogját követve néhány nagyonis konkrét ötletet kaptam a radikalizmusra. És megtaláltam a tíz éve megjelent és rögtön sikerlistás könyvet: The Body Is Not an Apolgy és Sonya Renéé Taylor oldalát is.

Szeretem én magam… meg próbálom is minél jobban… de azok a tanácsok, hogy „szabj határokat”, „gondoskodj magadról”, „adj magadnak én-időt”, „töltsd azokkal az időt, akik szeretnek” stb. túlságosan általánosak nekem. A szeretetet úgy képzelem el, mint egy flow-t, egy áralmást, egy megérkezést, egy meleg ölelést, egy napsütötte otthont, egy biztonságos teret, egy helyet, ahol önmagam lehetek. A fenti szavak viszont csak úgy keringenek bennem, mint egy üres nagy sportcsarnokban…
Én úgy szeretném szeretni magam, ahogyan másokat szeretek! Felszabadultan, élvezve, megérkezve.
És radikalizálódni szeretnék! Igazán imádni magam! A végletekig!

Nos, az alábbi elemeket szemezgettem ki magamnak a neten találtak közül és dolgoztam ki, és tovább az elmúlt fél év sajátos radikális önszeretetemben:

  1. Támogató szavak!
    Az egyik jógaórán jött, hogy egyszercsak nagy csodálkozva vettem észre, hogy képes vagyok olyan gyakorlatot is megcsinálni, amit korábban sosem, sőt, amihez mindig úgy álltam, hogy „á, ezt én úgysem tudom megcsinálni”. És akkor, ott hirtelen olyan nagyon büszke lettem magamra, hogy elkezdtem magam dicsérni!
    „Meg tudod ezt csinálni! De ügyes vagy! De ügyes…vagyok! Hú, de menő vagyok!” mondogattam, amiben az volt a legdurvább, hogy rájöttem, hogy SOHA, de tényleg SOHA nem mondtam magamnak ilyet! SOHA nem voltam magamhoz igazán kedves!
    A mondatok, amiket mondtam, mind ismerősek voltak, mert naponta vagy tízszer is elismétlem, a gyerekeimnek, a párjaimnak, az ügyfeleimnek, a barátnőimnek. De SOHA, SOHA magamnak nem!
    Rádöbbentem, hogy nagyon rosszul bántam magammal! És itt az idő a radikalizálódásra! Azonnal kedvesen, támogatóan kell magamhoz szólnom!
  2. Randik magammal
    Az „Adj magadnak én-időt” is sokáig nagyon nehezen ment. Mit is jelent mindez? Anyaként élve 18 éve, gyerekeket, munkahelyet, háztartást, társat kiszolgálva. Mi is az én-időm? Mire is vágyom? A legnehezebb mindig az volt, hogy rájöjjek, hogy mire is vágyom igazán és aztán, hogy azt ténylegesen tudjam élvezni is (ne azon járjon az agyam a jógaóra közben, hogy mi lehet otthon…)
    Már megvoltak a borozások a lányokkal, a hajnalik trécselések és nevetések, a nagy forró fürdők, és még a jégkrémmel és sorozatokkal is próbálkoztam, de az egyértelműen nem az én világom. De valahogy nem sikerült úgy igazán örülnöm egyiknek sem.
    Aztán kitaláltam, hogy mélyebbre megyek és kifejezetten RANDIKAT szervezek magammal. Azon okoskodtam, hogy hogyan is tudok valakit megszeretni? Ha megismerem! Ahhoz pedig mi kell? Hogy sokat találkozzunk, beszélgessünk, mindenféle előítéletek és elvárások nélkül.
    Nos, így lett saját randi időm, amikoris megadom a módját a magammal való találkozásnak. Nem azt jelenti, hogy kiöltözöm 😛 Bár az is lehetne…
    Inkább, hogy vártam az estét, amikor végre magam leszek és magamra hangolódhatok, amikor gyertyát gyújtok és meditálva a belsőmmel kapcsolódva teljesen előítélet mentesen megkeresem magamban azt az én-t, akit már (vagy még) nem is ismerek.
    Olyan tevékenységekkel kísérletezem ilyenkor, amiket másoknak szoktam adni szeretetből, szerelemből. Hátha magamnak is jó lesz… Például egy szépen megterített asztalon finom, szeretettel készített étel. Megdöbbentett a gondolat, hogy még sosem terítettem meg magamnak szépen, mikor egyedül voltam. Nos, a randijaim ilyenek. Kísérletezek, figyelem magam, mi tetszik, mit szeretek, milyennek látom magam? Előítélet, ítélkezés, elvárás nélkül.
  3. „Szép vagyok”
    Ezeknek a randiknak az eredményeként jutottam arra, hogy abba tudok szerelmes lenni, akit vonzónak, szépnek tartok. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Ígyhát elhatároztam, hogy megpróbálom magam szépnek látni.
    Sok ellentmondásos érzés kavarog bennem ezügyben, a szégyentől a felszabadultságig, de itt álljon csak annyi most, hogy szerintem sokan vagyunk ezzel úgy, hogy reggel futólag belenézünk a tükörbe és azt mondjuk „Mára jó lesz ez…” miközben gyerekeinket, szerelmeinket, akár barátnőinket órákig tudnánk csodálni a szépségükért, ragyogásukért.
    Az egyik radikális önszeretet lépésem az alábbi volt: Minden egyes reggel (igen, minden reggel!) az első dolog, amit teszek, hogy a tükörbe nézek és azt mondom „Milyen szép vagy ma!”
    Nevetségesnek tűnt először, de ma már kifejezetten élvezem.
    A hatását nem tudom leírni! Próbáld ki!
    Igazi izgalmas szerelemindulós érzés! <3
  4. Mások szavai
    Az egyik jó ötlet, amit a neten szemezgetve találtam a mások mondataiból álló gyűjtemény. Olyan sokszor emlékszünk, még akár évek, évtizedek múlva is arra, ha valaki valami nagyon kellemetlent, nagyon bántót mondott nekünk. Olyan mondatokat őrzünk, amik fájtak és fájnak ma is.
    De mégis miért?
    És miért nem őrizzük azokat, amelyek építenek?
    Biztosan fel tudsz sorolni ilyen mondatokat, amiket kaptál. Vagy legalábbis emlékszel, hogy kaptál… de fel is tudod őket pontosan idézni? Fel vannak-e írva? Kint vannak-e a szobád falán? Nos, én elővettem egy táblát és elkezdtem összegyűjteni ezeket. Mint tini koromban, mikor képeket, hangulatokat gyűjtöttem arról az életről, amire vágytam. Ma ez a tábla annyi mondatot tartalmaz, hogy alig fér rá. Amiket kaptam másoktól és amik megmelengetik a szívem.
    És amióta magammal is randizom… nos, magamtól is kapok ilyen mondatokat!

Neked vannak ilyen szokásaid? Olyanok, amiket magadért, magadnak teszel?
Mertél-e valaha radikális lenni ebben?

Liza

Photo by Dollar Gill on Unsplash

A ráncok szépsége

Sosem értettem az idősödő nők panaszait az évek múlásáról, az elmúló szépségről és fiatalságról. Miközben én olyan szépnek találtam őket!

Hallottam a panaszkodást a ráncokról, a dagadó szemekről, az „öregségi foltokról”, a megereszkedett hasról, a bőrről, amin minden emlék nyomot hagy. Láttam a szomorú tekinteteket, az igyekezetet, hogy fiatalabbnak tűnjenek, a kifestett arcokat, a színeket, hogy kiemeljenek még megmaradt fényeket az arcon és a púdert, hogy eltakarjanak éveket. 

Sosem értettem. 

Én olyan szépnek láttam őket. Az idősödő nőket körülöttem!

Az anyámat, nagyanyáimat, nőrokonaimat, szomszédokat. 

A ráncok mind-mind olyan évek lenyomatainak tetszettek, amelyek már az övék voltak, már megérintették őket, már formázták őket, a lelküket, lényüket. Ősz hajszálak élmények, jók és rosszak, fájdalmak, szenvedések, örömök, nevetések. Megereszkedett alakok mind-mind történetek a testről, az életről, a születésről és halálról. A női testet találtam mindig a legszebbnek. Azt, amelyeken az élet ráncokban barázdázott. A megtett utakat, a megmászott hegyeket, a megélt álmokat, a túlélt fájdalmakat. 

Fájdalmasan, sajnálattal, lenézéssel és szégyennel néztek ők magukra, míg én rajongással rájuk. 

Az én tiszta, sima, fiatal bőröm üres lapja volt még csak az életnek. Ők azt irigyelték, álmodoztak újrakezdésről, örök fiatalságról. Én értük rajongtam, irigyeltem az ő tömör sorokba, ráncokba írt történelmét.  

Gyönyörűeknek láttam őket mindig. 

És nem a ráncok ellenére, hanem éppen azért.

Liza

Nők és a pénz

A civil szektorban dolgozom már húsz éve, ebből tíz évet külföldön, ahol tényleg egy szektor a civil… Itthon még messze vagyunk attól, mint ami Nyugat-Európában, USÁ-ban vagy akár Ázsiában is van.
Itthon még mindig tele „álmodókkal”. Akik álmodnak és tesznek is. Létrehoznak valamit, valami fontosat a nem létezőből.
Leginkább olyan nőkkel, akik érintettek, megérintette őket egy téma, és az összes idejüket arra fordítják, hogy gyereknevelés, háztartás, karrier mellett megváltoztassák a világot. Valami jobbá…
A magyar civil szektor tele van nőkkel. Fantasztikus, erejüket megfeszítve világokat megváltó nőkkel.
És így tele van női témákkal.
Például a pénzhez való viszonyunkkal.

Adományszervezési tanácsadóként dolgozom húsz éve. Stratégiai tanácsadást végzek, és emellett mindenféle gyakorlatit is. De ami a legfontosabb, hogy igyekszem kívülről rávilágítani olyan kihívásokra, mint a pénzhez való viszonyunk. Mivel dolgoztam a világ több földrészén, különböző kultúrákban, többféle perspektívába tudom helyezni ezt a kérdést.
Nem mintha nem lenne mindenhol kihívás a nőknek a pénz… sőt!
A kiszolgáltatottságunk, a patriarchális rendszerben való végtelen igyekezetünk, hogy megtaláljuk a helyünket és ott is helyt álljunk, mindenkinek óriási kihívás.
És meg is felelünk… mégis.
Mindenhol dilemma, hogy mi is a viszonya a nőnek a pénzzel. Egyben a kapitalista rendszerrel, a férfi-álommal, a lineáris világgal, a 8-4-ig munkával, amikor a munkahelyen nem lehetünk anyák és nők, ahol csak munkatársak lehetünk.
Mind szenvedünk ebben, de nem ismerünk más. A pénz egy borz, egy idegen, egy vadállat, amire tudjuk, hogy szükség van és igyekszünk, nagyon igyekszünk , hogy jóban legyünk vele… mégis.

„Nekem nem megy ez a pénz dolog”… „Nekem nem fontos a pénz”… „Nekem fontosabbak az emberek.” „Én nem a pénzért csinálom”…
Hányszor hallottam ezt?

Adományszervezési tanácsadóként a civil szervezetek akkor keresnek meg, amikor már nincs pénz. Kérik, hogy segítsek, hogy legyen. Én leginkább mégsem a pénzről beszélek. A bőségről beszélek, a kapcsolatokról, az emberekről.
A pénz egy eszköz.
Ez a mondat nem új, ezt mind tudjuk, mégis… Valahogy próbáljuk berakni magunkat abba a kapitalista gépezetbe, ami annyira nem a miénk…

A pénz egy eszköz. De mi a lényeg?
A kapcsolatok, az emberek, a világ jobbítása. A cél, ami összeköt minket.
„De mégiscsak kell pénz, hogy megéljünk.” hallom annyiszor.

Igen. A pénz egy eszköz a jelenlegi világunk működtetéséhez.

Bőségben élünk mindannyian. A természet adta csodálatos bőségben.
A minap egy ismerősöm mondta, hogy nem bírta leszedni a sok cseresznyét a fáról… Aztán elrakták, aztán odaadták rokonoknak, aztán telezabálták magukat… aztán megromlott…És panaszkodott, hogy mennyi feladat…
Ilyen a mi világunk is.
A bőséget nem látjuk. Csak a hiányt és a feladatot.

Mire van szükséged? Mit vennél a pénzből?
Szolgáltatást, termékeket? Kérd azt!
Kérd az ismerőseidtől, a barátaidtől, a rokonaidtól, a civil szervezeted támogatóitól, a Facebook és Instagram követőidtől!

De persze pénz is kell… Hát hogyne kéne!

Merthát mire van még szükségünk a nonprofit szektorban, a társadalmi vállalkozásunkban?
Arra, hogy értékeljenek. Hogy a munkánknak legyen pénzbeli értéke.
Az önkéntes civil szektor egy illúzió.
Soha, senki nem változtatott a világon úgy, hogy közben éhenhalt…
A civil szektor a világ legnagyobb kihívásaira próbál választ találni. Olyanokra, amikre még senki sem. Olyan tudás, olyan elhivatottság kell hozzá, ami semelyik másik szektorban nincs. Olyan módszerek kellenek, amiket még nem találtak ki, mert olyan problémák vannak, mint amik még sohasem voltak.

Mindezt tényleg szabadidőnkben próbáljuk megoldani? A világ társadalmi és környezeti problémáit, az emberiség megmentését?!

Pénzre van szükséged a számláid kifizetésére, a gyermekeid gondozására, a magokra, amiket elültetsz a kertben?
Miért szégyelljük mindezt? Miért kellene szabadkoznunk emiatt? Miért kellene ingyen háztartási munkát végeznünk és a férjeink fizetéséből élnünk? Miért kellene a kapitalista világban behódolnunk és olyan termékeket előállítanunk, amire nincs igény, ami nem hasznos, ami kizsigereli az Anyatermészetet? Miért kellene kitalált, hamis marketing szövegeket gyártatnunk? Mikor őszinték is lehetnénk? Ahelyett, hogy azt csináljuk amit szeretünk, ami fontos nekünk és a társadalomnak, a közösségnek, a világnak is? Még ha ez gazdasági szempontokból nehezen definiálható, akkor is?

Mire van még szükségünk a nonprofit szektorban, a társadalmi vállalkozásunkban? Arra, hogy értékeljenek. Hogy a munkánknak legyen pénzbeli értéke. Mert jelenleg a világunkat még mindig a pénz mozgatja.


Mi, nők, ezer millió csodálatos dolgot adunk a világnak. Leginkább olyan fontos dolgokat, amik éltetnek, amik támogatnak, amik adnak. Meséket, történeteket, gondoskodást, ideákat, segítő kart, támogatást, erőt, tudást, mikor másoknak a legnagyobb szükségük van rá. Leginkább más nőknek. És a gyerekeknek.
Adunk magunkból.
Önbizalmat, erőt, inspirációt, motivációt, példát.
Csodálatos dolgokat csináltok.
Dúlák, szoptatási tanácsadók, coach-ok, meseterapeuták, pszichológusok, tanárok, trénerek, tanítók, óvónők, anyák és nagyanyák.


A mindenséget ti magatok alkotjátok. Ti magatok tartjátok fenn a világot.
A természet körforgását.
Az áramlást.

A pénz pedig eszköz.
A pénz pedig áramlás.
Miért is ne áramolhatna közöttünk?
Hiszen egymást tudjuk a legjobban segíteni. Egymás támogatására van a legnagyobb szükségünk.
Nekem rád, neked rám.
És még ezernyi más nőre.

Az életem legnagyobb kihívásaiban, a legnagyobb mélypontokon, a sötétségben mindig női kezek nyúltak felém. Ők húztak fel, ők támogattak, ők tartottak.
Nektek köszönhetem, hogy most erős, önálló, független nő vagyok.
Ezért nagyon hálás vagyok.

Ezért költöm a pénzem arra, hogy visszaadjak. Hogy amit adtatok azt pénzben is értékeljem. Mert a pénz eszköz, amivel kifejezhetem a hálámat. A pénz áramlás. A köztünk lévő kapcsolat egyik eleme. A fény és az élet mellett. Egy materiális, egy kézzel fogható. Egy olyan eszköz, amivel kifejezhetem, hogy hálás vagyok. És hogy köszönöm.

Liza

Baranyai Liza
Nemzetközi Adományszervezési Tanácsadó
A MoNa Egyesület ügyvezetője
https://adomanyszervezes.hu/