Bosznia, 2022

Amikor megismertem őt egy idős nénit láttam a terembe érkezni. Hasonlított a nagymamámra, ugyanolyan szoknya, cipő, ősz haj, mint minden 70+-os néninek annak idején.
De ő más volt. Mikor elkezdett beszélni, a teremben megállt minden lélegzet.
És a könnyek szemünkbe szöktek.

Hasna tanárnő volt Boszniában, amikor kitört a háború. A fia elesett a háborúban, a városát rommá bombázták. Csodával határos módon ő túlélte a háborút és Bosznia újjá alakulásában fontos szerepet töltött be. Nem azért, mert szeretett volna, hanem mert szükség volt rá. A szétbombázott városban, amikor újraindult az élet, őt kérték fel, hogy indítsa újra az iskolát, vezesse, építse újjá. Női közösségek keresték meg, kérték támogatását. Anyákat, nőket, gyerekeket hozott össze, ötleteltek együtt azon, hogyan tudják túlélni, mit adjanak enni a gyerekeknek? Az egyik első projektje volt egy fóliasátor, amely alatt zöldséget kezdtek termeszteni páran, majd külföldi támogatással ebből a kezdeményezésből 2000 fóliasátor lett és egy olyan anyák által vezetett társadalmi vállalkozás, ami ajvárt gyárt, készít, márkát épített, eladja azt, catering-et szervez és több száz családnak ad bevételt. Hasnának ez csak az egyik projektje volt, sok hasonló született támogatásával. Politikus is lett és még mi minden…Életéről könyv is készült.

Kértem, hogy írjon magáról, mert én úgy nem írhatok róla, ahogyan ő mesél.

Amit írt fordítóprogrammal fordítottam, mert nincs közös nyelvünk. Mégis mindig, mikor találkozunk megöleljük egymást és makogva hálálkodunk a sorsnak, hogy újra összehozott bennünket.

Bosznia erős, erős, bátor és megbízható nő, és mindenekelőtt emberséges.

Ez vagyok én. Életem 74 éve alatt voltak viharok és tornádók, de napsütéses időszakok is. Még mindig küzdök a következményekkel,de életfilozófiámnak köszönhetően nem veszítettem el a lelkemet.
19 évesen tanár lettem, és a szülővárosom, Olovo feletti falvakban kezdtem tanítani. A fiatalság és a lelkesedés szárnyain lebegtem, és az életről fantáziáltam, mint minden fiatal. A szarajevói Pedagógiai Akadémián végeztem részmunkaidőben (munka mellett), és anyanyelv tanár lettem. A háború előtt sikerült elhagynom a falut, és szülővárosomba, abba az iskolába mentem, ahová magam is jártam.

1992 augusztus 7-én láttam utoljára első osztályosaimat, mert sürgősségi evakuálást hirdettek. Néhányukat soha többé nem láttam.
Sokan már nincsenek az élők között.
A háború alatt összegyűjtöttem néhány gyereket, akik önként jöttek az óráimra a menekült lakásomban. Megadtam nekik a zárt tér tudását és biztonságát, ők pedig fiatalságuk erejét, kitöltve a várakozási időt.
És enyhítetni a kínomat.

Fiam, Edo, a Villamosmérnöki Kar harmadéves hallgatója véletlenül Szarajevóban volt, és Žučba mozgósították. Az volt a legrosszabb szarajevói csatatér. Ha nem voltam a gyerekeimmel, akkor beültem a kocsiba és hallgattam a szarajevói hadszíntérről szóló híreket. Sokszor nem volt áram, tehát az autóakkumulátora jelentett mindent.
És… megtörtént az, amitől a legjobban féltem és amitől féltem. Megölték az Edemet, kioltották apám látását.
Az elviselhetetlen szomorúság összetör bennünket…
Aztán újra dolgozom, ezúttal munkakötelezettség. Hadd legyen. A sorsom könnyebben viselhető.
1995-ben Olovóba kerültem igazgatónak, ugyanazon a napon, amikor édesanyám meghalt egy menekültszálláson…
Több helyszínen, rögtönzött tantermekben szerveztem órákat.
Újjáépítjük az iskolát, és 1997-ben az élet visszatér a normális kerékvágásba.
Legalábbis sokaknak.

Nemcsak a gyerekeknek van szükségük segítségre, hanem a szülőknek is, erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt. Megalapítottam és 18 éve vezetem a „Sabina Jamaković” Olovo Női Fórumot, amely ma is a hősnőnk emlékét őrzi.
Sok támogatást kaptunk külföldről és a hazatérőknek így volt mihez kezdeniük. Szereztünk juhokat, üszőket, üvegházat és sok mást is.
Később az asszonyok saját konyhát is kaptak, ahol feldolgozzák az üvegházból származó fölösleges alapanyagokat és a betakarított erdei gyümölcsöket.
Nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg és érzelmileg is támogatjuk egymást.Érezhető az újjáéledés, büszkék vagyunk.
Minden kemény és önkéntes munkámat tiszta szívemből a barátaimnak ajánlom.

Én is nyertes vagyok. Barátságuk és elismerésük a legnagyobb ajándék számomra. Köszönöm nekik, hogy láttak engem. A sebek nem engedték meg, hogy lehajoljak és feladjam az életet.

Életem a „Tanár” című könyvem borítói között találtam magam,amely emlékműként marad gyermekeimnek, diákjaimnak, rokonaimnak.
És minden jó szándékú embernek.

Az üzenetem a következő: Soha ne veszítsd el a szíved, hanem fordítsd a csapásokat motivációvá és erővé az emberiség szolgálatában álló új eseményekhez.
Ez nemesíti az embert és környezetét.

Hasna Vatres
https://www.facebook.com/hasna.vatres
Bosznia Herczegovina