A MotherNature –Anyatermészet Egyesület ukrán pályázatának kulisszatitkai

mother nature anyatermészet egyesület

Köszönjük a MUM PARK cikkét!

A MotherNature – Anyatermészet Egyesület (MoNa) idén tavasszal írta ki pályázatát, amivel az Ukrajnából menekülő nők, anyák, családok helyzetének javítását tűzte ki célul. A szervezet vezetőivel beszélgettünk a pályázatról, a szellemiségről, amit képviselnek, a hosszú távú víziókról, az anyaközösségben rejlő erőről és lehetőségekről. Dömösi Emese, Kiss Judith és Baranyai Liza voltak beszélgetőpartnereim. 

[Többrészes cikksorozatban mutatjuk be a MoNa és a nyertes pályázók tevékenységét, rajtuk keresztül pedig a háború elől menekülők történeteit. Szeretnénk, hogy minél többekhez eljussanak ezek az írások. Kérjük, egy-egy megosztással segítsd te is a munkánkat. Köszönjük! A szerk.]

Összeszokott csapat vár a kamera másik oldalán. Nemcsak befejezik egymás mondatait, de láthatóan figyelnek is egymásra. Együttműködésük minősége is egészen más, mint a hagyományos. Egyszerre hatékony és emberi, őszinte és profi. Mint amikor a képviselt értékek megérkeznek a gyakorlatba.

Még csak két éve működik az egyesület, de már évente több, mint 300 nő, anya vesz részt online programjaikon, 72 anyákkal foglalkozó szakértő csatlakozott kezdeményezésükhöz, és a legutóbbi anyavállalkozókat segítő online programsorozaton is több százan vettek részt.

Mit csinál a MotherNature – Anyatermészet Egyesület? Mi a szervezet fókusza? 

Liza: Amikor elindultunk, akkor csak az anyaságra fókuszáltunk, de most már kicsit szélesebb a kép, mert nem csak az anyaság az a krízises életszakasz, amikor nagy szükség van egymásra. Ezért az anyaság mellett az összes női életszakasz támogatását tűztük ki célul – mindig közösségben, önismerettel karöltve, és használva a közösségi tanulásban rejlő lehetőségeket.

Emese: Emellett az anyaság értelmezését sem a klasszikus értelemben vesszük, hanem annál sokkal tágabban. Az anyaság egy minőség: szülője, gondozója lenni valakinek vagy valaminek, úgy gondoskodni valakiről, ahogyan azt egy anya teszi. Nem csak anyukák csatlakoznak hozzánk: vannak gyermeket tervezők, gyermektelen nők, és olyanok is, akiknek már kirepültek a gyerekeik. 

Liza: … és ez a gondoskodás, az anyai minőség köti össze a tevékenységeinket is, megjelenik mindhárom területen.

Mi ez a három fő tevékenységi kör, amivel a MotherNature – Anyatermészet Egyesület foglalkozik?

Liza: Az anyaság mint önismereti út az Anyaklubokban jelenik meg, itt közösségben, más nőkkel együtt tanulunk magunkról, egymásról, egymástól. 

A vállalkozásra sokszor úgy tekintünk, mint a gyermekünkre – a női vállalkozói léttel foglalkozik Palántázó Programunk, ahol szintén kiemelném a közösségi tanulás szerepét. 

A harmadik láb pedig a hálózatosodás. Célunk, hogy anyaközösségek és női közösségek hálózatát hozzuk létre, kössük össze őket, gondoskodjunk egymásról.

MINE – Mother Centers International Network for Empowerment

Ez a hálózatosodás az a faktor, ami a nemzetközi vérkeringésbe is bekapcsolja a szervezetet. Emese, ez leginkább a te asztalod, ugye?

Emese: Igen, a Nemzetközi Anyaközpontok Hálózatának Elnökségében vagyok már 10 éve. A MINE (Mother Centers International Network for Empowerment) egy globális szervezet, ami alulról szerveződő női, anyai közösségeket kapcsol össze szerte a világban. Ez a mozgalom a nyolcvanas években indult, és ide, a feminizmus egyik ágába csatornázódtak be anyák, akik tenni akartak önmagukért, valamint a nők és anyák helyzetének jobbításáért. Közösségekbe szerveződtek, hogy jobban hallatszódjon a hangjuk, és mert együtt sokkal többre vagyunk képesek. 

Dömösi Emese – MoNa, MINE

Miért olyan fontosak ezek a közösségek szerinted?

Emese: Ezeknek a közösségeknek nagy ereje van. Nemcsak azért, mert a legkülönbözőbb rétegekből képesek összekötni az anyákat, de nagyon gyorsan reagáló közösségi térként is tudnak működni. Ezért sem mindegy például egy település életében, hogy létezik-e ilyen szerveződés. 

Ezek nagyon reziliens, kevésbé merev struktúrában működő organizmusok, szinte mint egy család. Emiatt nagyon gyorsan tudnak reagálni, ha történik valami, legyen az természeti katasztrófa, Covid vagy háborús helyzet.

Nemzetközi szinten hol vannak jelen ilyen női- és anyaközösségek?

Emese: Az egész világon kapcsolatban vagyunk ilyen szervezetekkel, több mint 1000 ilyen szerveződésről tudunk, Németországtól Kanadán át egészen Bhutánig. A környező országok is igen aktívak, Csehországban több mint 250 anyaközpont létezik, de jelentős a szlovák hálózat is. 

Magyarországon nem sok ilyen szervezetről tudok. Nagyon el vagyunk maradva ebből a szempontból?

Emese: Sajnos itthon gyerekcipőben jár az anyaközösségek szerveződése, 4 ilyen klasszikus anyaközponttal vagyunk kapcsolatban. A József Attila-lakótelepen működő Anyahajó Anyaközpont, a Helló Anyu, ami azért különleges, mert a vállalkozás oldaláról közelít, Miskolcon a Holdam és mi, a MotherNature – Anyatermészet Egyesület.  Az a törekvésünk, hogy nálunk fussanak össze a szálak, szeretnénk összekötni ezeket a női tereket. 

És hogyan váltatok az ukrán pályázat kiírójává?

Emese: Az ukrán alap pályázatunk fő támogatója a már említett MINE. A MINE-t pedig a Baden-Württemberg Állami Minisztérium olyan megbízható és azonnal reagáló hálózatnak tekinti, ami mögé érdemes odaállni. 

Így, amikor február 25-én kitört a háború, az egy heti bénultság után MINE-szinten elkezdtük keresni a lehetőségeket, figyeltünk, hogy mi várható, elkezdtünk felkészülni, főleg az Ukrajnával határos országokban. 

Egy ilyen krízishelyzetben nagyon jól meg tud mutatkozni a nőktől nőkig, anyáktól anyákig tartó közösségek, központok ereje. Olyan szervezetek révén, mint a MoNa, nagyon gyorsan tudunk reagálni, mert informálisabbak az útjaink, és pillanatok alatt tudunk lemenni döntéshozói szintről terepre. Azonnal vittük a híreket, az igényeket, szükségleteket, problémákat, hogy kivel hogyan bánnak, legyen az a romák diszkriminációja, a szexuális kizsákmányolás vagy egyéb nehézségek.

Emellett mi a közösségi támogatásban vagyunk jók. A menekülés első szakaszában inkább anyagi, tárgyi támogatásra van szükség, és amikor már van étel és fedél a menekültek feje felett, akkor jöhet a második lépcső. 

Amikor látszott, hogy ez tartós krízis, akkor tudtuk hasznosítani legjobban az erőinket, mert a mi célunk és erősségünk az, hogy közösségi tereket biztosítsunk anyáknak, hogy legyen lehetőségük kapcsolódni önmagukhoz és egymáshoz is

És ekkor írtátok ki itthon a pályázatot, ahová menekült anyákat támogató civil szervezetek jelentkezhettek. Milyen volt az indulás?

Liza: Nagyon fiatal egyesület a mienk, csak két éve jöttünk létre, ezért szervezeti szinten óriási lépés, hogy mi pályáztatunk. Amikor kiírtuk a pályázatot, hirtelen úgy éreztük, mintha egy nagy tóba bedobtunk volna egy kis követ, és az óriási hullámokat kezd el vetni. Megtaláltak minket olyan kisebb-nagyobb szerveződések, akikről korábban sosem hallottunk. Jó érzés, hogy ilyen sokan akarnak segíteni. Még úgy is, hogy viszonylag kis összegű a pályázati keretünk, mégis nagy dolgokat tudunk létrehozni. Nagyon érdekes ezt – most először a pályázatoknak erről az oldaláról – látni, hogy mekkora hatást lehet elérni így. 

Baranyai Liza – MoNa

Nahát, milyen szépen megjelenik a korábban említett anyai minőség – ahogy anyaként beálltok a pályázók mögé. Nem volt félelmetes belevágni úgy, hogy egy krízisnél nem is lehet tudni előre, merre megy az út, mi fog kisülni belőle?

Emese: Pontosan olyan ez, mint amikor egy családban megjelenik a krízis. Konstatáljuk, hogy hát ilyenben még nem voltunk, de nincs mese, meg kell oldani. Úgy éreztük, hogy ha nekünk vannak ilyen lehetőségeink, hozzáférünk forrásokhoz, akkor kötelességünk beleállni, és megtalálni a legnagyobb hatást elérő megoldásokat. 

Judith: Őszintén szólva bennem megfogalmazódott az elején, hogy hoppá, ez mekkora falat. De megint bejött a közösség ereje. Nagyon bíztam a csapatunkban. Mindannyian hozunk valamilyen képességeket, és ha ezeket összerakjuk, már nincs is kérdés, megyünk és csináljuk. 

Mik azok a fő értékek és célok, amik mentén kiírtátok a pályázatot?

Emese: A fő cél segíteni az elsősorban Ukrajnából menekült, hazánkban tartózkodó nőket és családokat. Nem anyagi, dologi támogatással, hanem lelki gondozással, programok, közösségek szervezésével. Olyan tereket tartani, ahol kapcsolódni tudnak önmagukhoz és egymáshoz, ahol megtapasztalhatják a női kör erejét. Hogy ne áldozatokként tekintsenek magukra. Hogy az ilyenkor megjelenő félelmet, dühöt és kiszolgáltatottságot aktív cselekvéssé tudják átfordítani. A kulcsmondat: help to self-help – ez az anyaközpontok kulcsmondata is. Segítség az önsegítéshez. Segítsük azt, hogy ők önmagukon tudjanak segíteni. Megtapasztalják, hogy nekik is vannak erőforrásaik, lehetnek céljaik. Ne kiszolgáltatottan legyenek egy felülről irányított rendszerben, hanem a saját erejükre támaszkodva teremtsék meg a számukra kedvező lehetőségeket. 

Ezt a célt sikerült jól körülírnunk, mert a beérkezett pályázatok szinte mindegyike erre alapozódott. 

Emellett egy távolabbi célunk is volt. Azt szeretnénk, hogy akik részt vesznek ezeken a pályázatban támogatott programokon, megtapasztalják az alulról jövő támogató kezdeményezések erejét. És amikor véget ér ez a borzalom, és visszatérnek az országukba, ők legyenek az elsők az újjáépítésben. Mert jellemzően egy infrastrukturálisan és társadalmilag teljesen szétvert országban az ilyen, nőkből és anyákból álló közösségek tudnak a leggyorsabban reagálni. 

Nemzetközi szinten sok ilyenre látunk példát. Boszniában a srebrenicai mészárlás özvegyei ezzel a közös múlttal élnek tovább, és visznek együtt egy társadalmi vállalkozást, egy zöldségfeldolgozó üzemet. A nagyon mély krízisből együtt fejlődnek. 

Az a cél, hogy a nők ráébredjenek a bennük rejlő képességekre, megtalálják önmagukat, megértsék, hogy fontos szerepük van, valódi influenszerek lehetnek, gyűjtőszikrái egy újjáépülő közösségnek. Mert jellemzően egy szétbombázott országban a merev szabályok puhává válnak, és akkor még alakíthatóak. 

Azt hiszem, most hallottam életemben először az influenszer szót pozitív keretben.
pályázatot két ütemre írtátok ki, és még előttünk van az őszi kör. Várható változás a tavaszihoz képest?

Judith: A fő vonalak, a pályázati kiírás fő céljai megmaradnak. Viszont mielőtt kiírjuk, egyeztetünk azokkal, akikkel már együtt dolgozunk, hogy pontosítani tudjuk az igényeket. Fontos, hogy reflektálni tudjunk arra: mi történik most, mire van szükség.

Emese: Krízishelyzetben nagyon gyorsan változnak az igények, és amikor kiírtuk a tavaszit, egyáltalán nem látszott, mi lesz ősszel. Ezért is szerencsés a két ütem. 

Azon kívül, hogy nonprofit szervezeteknek szól a kiírás, kiket vártok szeptemberben? 

Emese: Korábbi pályázókat és új szervezeteket is várunk, akik szeretnék a menekült anyákat, nőket, családokat az említett értékek és eszközök mentén segíteni. Azt tapasztaljuk, hogy akik már foglalkoznak ilyesmivel, azoknak nagyon nagy lökést tud adni egy ilyen pályázati támogatás. És azzal, hogy sok költség (legyen az alapanyag, útiköltség, tolmács vagy szakemberek juttatásai) terhe lekerül a vállukról, jobban ki tudják bontakoztatni a képességeiket, megtapasztalhatják, hogy mekkora erő van bennük. 

Mi is figyeljük a nyertes pályázatok alakulását, és valóban az látszik, hogy ez egy nagy tapasztalat mindenkinek. A meglévő képességek mintha új lendületet kapnának. Mintha mindig is ott lettek volna a magok, és hoztatok hozzá vizet… 

Emese: Valóban nagyon jó látni, hogy mi minden tud változni az ilyen megoldások révén. És én abban is hiszek, hogy Földünk helyzete, a klímaválság kapcsán is ezekre a megoldásokra van szükség. Ezek a regeneratív folyamatok, a női és anyai minőségek megjelenése és megélése, az alulról jövő szerveződések ereje az, ami hatékony változást eredményezhet. Akár azonnali válaszra van szükség egy háborús helyzetben, akár nagyobb léptékben, a klímaválság kapcsán.
Ez a női- és anyai minőség az, ami változást hozhat. Hisszük, hogy ez azért rezonál feljebb is, mert csak ez az egy út van. Már számtalanszor bebizonyosodott, hogy az egyenesen felfelé ívelő, mindig több, szebb, jobb – nem fenntartható tendencia. Ami fenntartható, az a körkörös folyamat

Aki még sosem pályázott, vagy fél a pályázati bürokráciától, annak üzentek valamit?

Liza: Nagyon büszkén vállaljuk, hogy ez a pályázat egészen más jellegű, mint a hagyományos pályázatok. Mivel sokat voltunk a másik oldalon, tudjuk, hogy milyen nehéz a szigorú pályázati keretek és rengeteg adminisztráció mellett a lényegre fókuszálni. Ezért szándékosan úgy építettük fel ezt a pályázati rendszert, hogy minél rugalmasabb legyen, minél kevesebb adminisztrációs teherrel. Arra koncentrálunk, hogy valóban oda menjen a pénz, ahol szükség van rá, mert ez a lényeg. 

Kiss Judith – MoNa

Judith: Nagyon szeretünk panaszkodni (nem csak itthon), és arra figyelni, hogy ki mit nem csinál vagy nem csinál jól. Most viszont lehetőségünk van inkább azzal foglalkozni, hogy mi mit tehetünk. Ez egy nagyszerű érzés! Emberileg és szervezetileg is nagy kihívás ez a folyamat, ugyanakkor nagyon jó megtapasztalni a résztvevő szervezetek erejét is, és ahogy hozzánk és egymáshoz is kapcsolódnak, támogatják egymást.

Ez így igaz! Mi is a nyertes pályázók között vagyunk, ez a beszélgetés is a MotherNature-Anyatermészet Egyesület és MINE, Mother Centers International Network for Empowerment támogatásával valósul meg. Öröm látni azt a sok jószándékot, segíteni és tenni akarást, ami megjelenik a pályázat hatására. Hamarosan beszámolunk a nyertes szervezetek munkájáról is. Addig is látogassatok el a MotherNature – Anyatermészet Egyesület és a MINE honlapjára inspirálódni, töltekezni, kapcsolódni. 

Nóra

Nóra  2022.07.09.