A Fiunk születése utáni hetekben – hónapokban sokszor hagyta el a számat ez a mondat: „A szülőség az egyik legjellemformálóbb “dolog” a világon.”
Nem csak a testem változott a szülés után, belül is más lettem. Mit adott nekem az anyaság? Folyamatos tanítást, és bátorságot, hogy a saját utamra lépjek. Esélyt arra, hogy visszataláljak önmagamhoz.
„Míg a szülő feladata, hogy érzelmi útmutatást, stabilitást, elfogadást és menedéket biztosítson, a gyermek azért lép be a szülő életébe, hogy megtanítsa neki azt, amit csak ő taníthat meg: hogyan élheti az életet eredeti módon, odaadással, és derűs spontaneitással, amit a felnőttek saját, tudatosságot nélkülöző neveltetésük során elveszítettek.„ (Tsabary, 2013:258)
A rohanó mindennapokban szükség van arra, hogy képesek legyünk a belső egyensúlyunkat megtartani, középpontunkból biztonságot teremteni a magunk és a családunk számára. Életünk eseményeinek tudatos szemlélése, és megélése a személyiségünk fejlődése szempontjából kiemelkedően fontos. A tudatos életszemléletnek része a múltba való tekintés; jelenleg életünk, személyiségünk működését csak ezáltal érthetjük meg. Amikor tudatosítjuk magunkban a múltból, gyermekkorunkból hozott örökségünket, könnyebben tudunk tervezni a jövőre nézve, és a jelen pillanatait is teljesebben tudjuk megélni. Ebben a folyamatban gyerekeink bölcs tanítóként, kristálytiszta tükörként segítenek bennünket.
Szórád Annamari, szociálpedagógus, édesanya, MotherNature tag
Berecz Ági, a MotherNature nemzetközi projekt elindítója, a MotherNature-Anyatermészet Egyesület elnökségi tagja
Kedves osztrák munkatársammal meetingeltem ma, aki nagyszerű kolléga, tréner, oktató, évek óta meditál, és feleségével német nyelven tudatos szülőség (“mindful parenting”) online kurzust indítanak. Ja, mert nem utolsósorban két majdnem felnőtt fiú apukája is. A becsekkolásnál arról kérdeztem, mi is a módszerük lényege? Azt mondta, a saját magunk iránti együttérzés. Az, hogy mindenki mindig a legjobbat akarja szülőként, indul az iskolaév, ezernyi dolgunk van nap mint nap, hozzuk-visszük gyerekeinket, szülőire járunk és tanszert vásárolunk, reggelente útjukra indítjuk őket és este meghallgatjuk hogy mi volt az iskolában. És mindeközben mindig mindenhol a legjobbat akarjuk nyújtani. És közben folyamatosan emlékezzünk rá, hogy együttérzéssel, szeretettel forduljunk saját magunk felé szülőként. Éreztem, ahogyan megnyílik a szívem.
Igen! Milyen könnyű meglátni miben tudnék még fejlődni. Milyen könnyű úgy ágyba menni, hogy ma is tölthettem volna több időt velük, vagy hagyhattam volna a mosogatást altatás utánra, lehettem volna türelmesebb, stb…. Ám, mondta a kollégám, a saját magunk iránti együttérzés az, amiből töltekezünk, erőt merítünk. Ha elfogadom magamat szülőként, anyaként úgy ahogy vagyok, akkor átjár egy jó érzés, “jó anya vagyok”, ez erőt ad a mindennapokhoz mert növeli az önértékelésemet.
Ti hogyan adjátok meg magatoknak az alanyi jogon járó együttérzést? Hogyan töltitek fel a “jó vagyok” raktáratokat? Van-e napi rituálétok, szófordulatotok, ami arról szó: “ma ezt is jól csináltam”?
Lementettem magamnak egy képkockát gyermekkorom egy meghatározó orosz mesejátékából. A főszereplő és mindenféle misztikus kalandokba keveredő két gyerek édesanyja légtornász. Egy „ki tudja, megtörtént-e” kaland során az anyuka aranyruhában hintázik a magasban le-föl, lábait lógázva, fejét önfeledten hátra hajtva, haját lobogtatva, nevetőn. Alakjában egyszerre van méltóság és báj, erő és könnyedség. Formás sziluettjét aranyos fény övezi, de nem úgy, mint az elérhetetlen hatalmasságokét, hideg szoborszentekét, jégcsapkirálynőkét, hanem életörömös, hívogató, irányadó és biztató ez a derengés. Égbe hágásra, de nem harcra, hanem játékra hív.
A külvilág számára akár frivol nőszemélynek tetsző alak védjegye az arcán ülő öröm, mely szívtájékról sugárzik át. Polgárpukkasztó tevékenysége igazolást nyer az áhítatban, mely az őt szemlélő gyermekek arcán tükröződik. Ezek a gyerekek nem félnek majd tenni az álmaikért. Szemük a nyilván nem elsősorban fakanálforgató aranyanya arcán csügg, mely átszellemült arc talán a legfontosabb üzenetet hordozza számukra. Ezen az arcon nincs maszk, felvett szerepidentitás, ez az arc nem akar szebbnek, jobbnak látszani, mint amilyen. Ez az arc felfedi magát. Ez az arc él. És élni tanít. A didaktikusságot mellőzőn, önazonos módon, a teljesség megélésére mindenféle görcsös akarás nélkül, a lehető legtermészetesebben, de abszolút igényt formálva. Az égi köldökzsinórra kapcsolódva…
Még a #felkéSzülés időszakában – reflektálva az aktuális rendhagyó helyzetre is – Nemes Nagy Ágnes aranyecsettel festett mesekönyve volt segítségemre az absztrakcióban. Három héttel ezelőtt, a szülőszobán pedig nagy meglepetésemre a nőiséget aranyba foglaló – egyébként magánéletében annak finoman szólva nem épp aranyalma módjára hódoló – Gustav Klimt egyik népszerű festményének reprója lett művészetterápiás segítőm, absztrakt megtámasztóm. (A kórház három szülőszobája közül, mint megtudtam, csak ebben az egyben díszíti kép a falat.)
A cseh aranyműves fiának elsőre idillikusnak tetsző anya-gyermek képe azonban csak egy kép részlete. A három életkor című alkotás voltaképp önkényes kivágása. Az „aranyos”, legalábbis aranyszőke anyát gyermekével ábrázoló képről csupán egy feltehetőleg a halál közelségére figyelmeztető, a nézőtől elforduló, meztelen, arcát a kezébe temetve síró öregasszony maradt le. Hogy ő-e az egykorvolt aranyhajú anya vagy annak arcához bújó sötét hajú kisgyermek, nyitott kérdés. Azt azonban, hogy az árnyéka minden ragyogó életeseménnyel is együtt jár, ott bújik minden pillanatban, mindannyian tudjuk.
Hogy a szülőszoba faláról lemeszelik a kaszást, bár nyilván a műértők kedélyeit borzolja, a laikusok számára teljességgel védhető, sőt anya-bababarát eljárásnak mondható. Ilyen formán marad – voltaképp valóságtorzító módon – az arany anya és az arany gyermek egymásba kapaszkodó alakja. Egy olyan világban, ahol az egységérzet eléréséhez aktivitásra – kéznyújtásra, kapaszkodásra, tartásra, szorításra – van szükség, ahol „minden egész eltörött”, ott, még ha le is satírozzák, ki is vágják, el is leplezik, a mulandóság mégis mindenütt, mindenkor jelen van. Talán ezért is akkora csoda a pillanat, amikor kinyílik az aranykapu, és egy a mulandó időt hírből sem ismerő új élet érkezik, akivel aztán nem győzzük újra összerakni az egészet, élni az egységet, egymásba bújva, kapaszkodva, az aranyidőt átmenteni, átvinni igyekezve a túlsó partra…
Kinyik Anita, bölcsész, blogger, édesanya, MotherNature tag, a Magamon kezdem blog írója cikkét olvashatjátok.
A blogcikk Kinyik Anita MagamonKezdem elnevezésű blogjából való.