Mindig hallom, hogy határokat kell(ene) húzni. Igen, igen, teljesen bizonyosan. A határ jó. A határ megvéd. A határ egy olyan kerítés, amelyik kizárja a rosszat.
De hogyan? Hogyan kellene határokat húzni? És miért is annyira nehéz ez?
Mit is jelent ez pontosan? Honnan tudjam, hogy mikor kell határt húzni? Hogyan ismerjem fel?
És miért is olyan nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni?
Az anyám gyerekkoromban minden levelemet elolvasott. Akkoriban még postán érkeztek a levelek 😛 Szerinte ez természetes. Azt mondta, miért akarnék bármit is titkolni? A titok nem jó. Elhittem.
Aztán elolvasta a naplómat is. Ez méginkább rosszul esett, de ennél is ugyanaz volt a válasz. Neki joga van mindent tudni rólam. Intim zóna nincs. A gyerekszobában az öcsémmel együtt nőttem fel, az ajtót nem lehetett becsukni. Sehol nem voltak zárható ajtók a lakásban. Az anyámnak pedig mindig, mindenkiről mindent tudnia kellett. Ez volt a szabály.
Amikor manapság, mikor ő már 60 fölött, én meg 40 fölött járok, pedzegetem neki ezt a kérdést, még mindig nem érti. Mit akartam volna titkolni? Valljam be! A játszmája ugyanaz, de én már nem játszom ezt a szerepet. Nem hunyászkodok meg zavartan makogva, bűnösként csak mert lennének olyan gondolataim és érzéseim, amiket magamban tartanék.
Sokáig kellett tanulnom, hogy nem az a természetes, amit ő képvisel, hanem az én reakcióm. Ésszel meg is értettem, de megfelelően cselekedni nemigazán tudtam. Bár eszembe se jutott belenézni soha a férjem telefonjába, amikor ő kérdőrevont egy általam valakinek küldött üzenet kapcsán, nem a határaimat védtem, hanem azonnal mentegetőzni kezdtem. Megmutattam neki minden üzenetemet, minden levelezésem, minden gondolatom, hogy bizonyítsam ártatlanságomat, akármivel is vádolt.
Nem a határomat húztam meg, hanem éppenséggel én magam vettem semmibe a saját határaimat.
Ma már tudom, hogy vannak tiltott zónák. Amik köré igenis fel kell húznom a falakat. De a legtöbb egészen könnyen érthető. A telefonom, a levelezésem, a számítógépem. Mind kézzel fogható.
Sokkal nehezebb dolgom van az érzésekkel, a szavakkal, a döntésekkel.
A legnagyobb kérdés mégis az, hogy miért?
Persze könnyű azt a választ adni, hogy ilyen-olyan családból származom és ott ez volt a rend, a szabály, hogy nem láttam más mintát, hogy az egyenlőtlen kapcsolatok voltak számomra a természetesek. De nézzünk körül egy kicsit a környezetünkben.
Lépten nyomon azt látjuk hogyan hatolnak be egymás tereibe más emberek. Nem tisztelve mások határait, szabályait, kereteit.
Anyaként biztosan észrevetted, hogy amint gyerekkel jelensz meg valahol, rögtön valaki feljogosítva érzi magát, hogy valami fontos dolgot közöljen veled arról, hogy ma nem jól öltöztetted fel a gyereket, hogy rosszul kötötted magadra, hogy nem kellene/vagy éppen kellene szoptatnod, hogy rosszul neveled, mert ezt és ezt csinálja vagy éppen nem csinálja.
Az óvodában, az iskolába folytatódik a helyzet, mindig, mindenért a szülő a felelős, pontosabban az anya. Gondolkodás nélkül hágják át egymás határait az iskolában, a tanároknak fel sem tűnik már, hogyan teszik ezt a szülőkkel és méginkább a gyerekekkel (akik ezt rögtön elsajátítják).
Persze fogalmunk sincs a jogainkról, így mikor a munkáltató közli, hogy márpedig itt az a szokás, hogy hétvégén is felhívnak egy-egy ügy miatt, hogy a szabadságod alatt is kell kövesd a folyamatban lévő ügyeket, hogy előrébb levő legyen a cég, mint a családod, akkor csak bólogatsz. Valahogy olyan ismerős mindez. Nem lepődünk meg azon sem, hogy a „Nagy Testvér” lehallgathatja a telefonunkat, elolvashatja az üzeneteinket.
Sőt, a legutóbb nagymamám (93) azt mondta, „mindigis ez volt édesfiam, ilyen a rendszer”, mondta, és bezárta a Horthy korszakból íródott regényét azzal a mondással, hogy a demokrácia is csak ilyen lehet… (?!)
Minek mentél oda, minek mondtad ezt és azt? Igazi áldozathibáztatásba kezdünk, ha magunkat védenénk.
A hétköznapjainkban simán bekérdez a szomszéd, hogy miért váltok a férjeddel, vagy hogy miért ilyen pimasz a gyereked? Hogy miért ilyen lomposan öltözöl és hogy azért nem kellett volna kihívnod a rendőrséget, mikor a férjed legutóbb kezet emelt rád, merthát tudjuk, „a feleség verve jó”.
És hirtelen észrevesszük, hogy mind áldozatok és bántalmazók vagyunk egy durván érzelmileg és fizikailag is bántalmazó társadalomban, amit mi magunk hoztunk létre. Ahol nincsenek határok, ahol nincsenek szabályok.
Vagyis vannak:
- ahol megszoktuk ott beszólunk, gondolkodás nélkül hágjuk át mások határait (a gyerekjogoknál, a gyengébbeknél, a kevesebb hatalommal rendelkezőknél),
- ahol látjuk, hogy mások áthágják a határokat, ahol egyetlen pillanat alatt válik kisebb bűnből hatalmas, ahol zsarnokoskodva hatalmat gyakorol az egyik ember a másikon, ott csendben maradunk, meghúzzuk magunkat – merthát ez magánügy. Vagy az áldozatot hibáztatjuk, merthát minek ment oda.
- ahol pedig mi magunk vagyunk az áldozat… nos… ott sajnálkozunk, siránkozunk, panaszkodunk és játszuk tovább a szerepet.
Miért alakítjuk így a társadalmunkat? Miért nem mondunk nemet arra, mikor a rendszer is abuzál, nem csak mi egymást?
Pontosabban a rendszer éppen azért abuzál, mert mi is egymást…
Tisza Kata Most, Túlélő leszel nem áldozat című könyvében olvastam: a szocializmus, a diktatúra bántalmaz. Nem tart határokat. Határtalan. Nincs szabadságod. Még csak szabad gondolatod sem. Hát ezért mondunk újra és újra igent a diktatúrára. Mert a határtalanságban nőttünk fel és fogalmunk sincsen, hogy milyen lehetne másképp…
Liza
