A világ gyakran sugallja nekünk, hogy „az öndicséret büdös,” miközben azt is halljuk, hogy mutassuk meg magunkat, építsük az önbizalmunkat és legyünk büszkék arra, akik vagyunk. Ebben az ellentmondásos közegben a nők különösen nehéz helyzetben találják magukat, hiszen a szerénység, önfeláldozás és visszafogottság kultúrája mélyen gyökerezik a társadalmi elvárásokban. De mi történne, ha újraértelmeznénk, mit jelent számunkra az önszeretet?
Hogyan alakíthatjuk át a saját magunkkal való kapcsolatunkat, hogy az önbecsülés és az önszeretet természetes részévé váljon mindennapjainknak? Fedezzük fel együtt!
Miért nehéz az önszeretet a nők számára?
A nőket generációk óta arra nevelik, hogy alkalmazkodjanak, vigyázzanak másokra és sokszor helyezzék magukat a háttérbe. Gyakran elvárják, hogy szerepeket játsszunk, amik kiszorítják az önmagunk iránt érzett tiszteletet és szeretetet. Sokan érezzük, hogy az önbecsülés kimutatása önző vagy kellemetlen. Az önszeretet azonban nem az önzés vagy beképzeltség jele – éppen ellenkezőleg. Ez egy alapvető forrás, ami a mentális, érzelmi és fizikai jóllétünkhöz szükséges.
Önszeretet = Erőforrás Amikor elismerjük saját értékeinket, képesek vagyunk jobban törődni másokkal is, hiszen a saját szükségleteinkre és határainkra való odafigyelés révén egyensúlyt teremtünk. Az önszeretet így egy olyan erőforrássá válik, amelyből mindannyian meríthetünk – és amit másoknak is átadhatunk.
Hogyan kezdj hozzá az önszeretethez?
Ismerd fel az értékeidet Tarts egy pillanatnyi szünetet, és gondold át: mi az, amit értékelsz magadban? Lehet, hogy ez egy olyan tulajdonság, mint a gondoskodás vagy a kitartás, vagy valami egészen személyes, amit csak te ismersz. Írd le, mondd ki hangosan vagy állj meg egy pillanatra, és ünnepeld magad ezekért az értékekért. Az önszeretet egyik első lépése, hogy tudatosan észrevesszük, mi mindenért lehetünk hálásak önmagunkban.
Gyakorold az „Önszeretet pillanatait” Minden nap szánj egy rövid időt arra, hogy valami olyan dolgot csinálj, amitől igazán jól érzed magad. Legyen ez egy séta a természetben, egy csésze tea nyugodt elfogyasztása, vagy egy kellemes könyv olvasása. Ezek az apró „önszeretet pillanatok” emlékeztetnek arra, hogy törődsz önmagaddal, és ezek az idők megadhatják azt a megnyugvást és figyelmet, amire szükséged van.
Kapcsolódj a természethez – önmagadon keresztül A természetkapcsolat mélyítheti az önmagunk iránt érzett szeretetet. A természethez való kapcsolódás segít visszatérni a saját gyökereinkhez, egy természetes ciklushoz és ritmushoz. Próbáld ki, hogy időt töltesz kint a szabadban, és figyeld meg, hogyan érezheted magad jobban összhangban önmagaddal. Talán találsz egy fát vagy növényt, amelyhez különösen kötődsz – egy olyan természeti erőt, amely támogat téged az önszeretet gyakorlásában.
Gyakorlatok az önszeretet megerősítésére
Az önszeretet nem jön mindig magától, ezért fontos, hogy tudatosan fejlesszük. Íme néhány egyszerű gyakorlat, amelyek segíthetnek elmélyíteni a saját magunkhoz való szeretetteljes kapcsolódást:
Naplózás önszeretet-témákban Tarts egy önszeretet-naplót, ahova minden nap leírod, miért vagy hálás önmagadban. Kezdd egyszerű dolgokkal, mint például „ma időt adtam magamnak egy rövid pihenésre,” vagy „büszke vagyok magamra, mert kiálltam magamért.” Ez a gyakorlat idővel megerősíti az önbecsülést.
Alkotó folyamatok Ha kreatívabb útra vágysz, próbálj meg egy olyan képet készíteni, amely kifejezi azt az önszeretetet, amire szükséged van. Lehet, hogy egy fát rajzolsz, ami mélyen gyökerezik és szilárdan áll, vagy egy folyót, amely lágyan halad előre. Használd a színeket és formákat arra, hogy megjelenítsd, amit önmagadban szeretnél ápolni.
„Én vagyok” mantrák Minden reggel vagy este szánj egy-két percet arra, hogy hangosan vagy magadban megfogalmazz pozitív kijelentéseket, mint például „Én értékes vagyok.” „Én megérdemlem a szeretetet.” Ezek az „Én vagyok” mantrák idővel tudatosítják benned az önértékelés és önszeretet fontosságát.
Az önszeretet nem szégyen – hanem belső erőforrás
Az önszeretet gyakorlása nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk mások szükségleteit, sőt – minél több szeretetet adunk magunknak, annál több erőt és figyelmet tudunk nyújtani másoknak is. Amikor elkezdjük tisztelni és szeretni önmagunkat, egy egészséges egyensúly alakul ki az életünkben, és képesek vagyunk elfogadni, hogy mi is megérdemeljük a törődést.
A következő lépés tehát egyszerű, mégis erőteljes: kérdezd meg magadtól, hogyan tudnál ma egy kicsit több szeretetet adni magadnak. Lehet ez egy apró cselekedet, egy szelíd szó vagy egy pillanatnyi nyugalom. Bármi legyen is az, emlékezz rá, hogy az önszeretet egy folyamat, amelyet napról napra építesz. És minden ilyen pillanat erősít téged.
Csatlakozz a MoNa – Anyatermészet Egyesület női köréhez, ahol támogatást kapsz ebben a folyamatban, és megtapasztalhatod, milyen, amikor önmagunk felé fordulva kapcsolódunk egymáshoz. Aktuális eseményeinket itt találod: ESEMÉNYEK
Október hónap teliholdjának estéjén gyűltünk össze egy MoNa női kör keretében, amelyet Fenesi Gabi vezetett. A téma az intimitás volt, nem csupán a másokkal való kapcsolódás, hanem a belső kapcsolataink, saját testünkkel, elménkkel és lelkünkkel való viszonyunk felfedezése.
Gabi a találkozót a női kör szabályainak ismertetésével kezdte, majd egy rövid meditációt vezetett, hogy minden résztvevő ellazuljon, és képes legyen befelé figyelni. A meditációt követően hangsúlyozta, milyen fontos nőként kapcsolódnunk azokhoz a testünkben rejlő részekhez is, amelyek nem mindig láthatóak vagy tapinthatóak – ezekhez a női szervekhez, amelyek életünk és szexualitásunk alapjai. Az intimitás nem csupán egy társunkkal történő kapcsolat, hanem a legmélyebb, legszemélyesebb kapcsolódás saját magunkkal.
A kör első kérdése ez volt: „Te hogyan éled meg az intimitást önmagaddal? Hogyan hat ez a kapcsolódás a társas kapcsolataidra, vagy a párkapcsolataidra?” A jelenlévő nők mély és őszinte gondolatokat osztottak meg egymással:
Az anyaság sokunk számára egy olyan szakasz volt, amikor elveszítettük a kapcsolatot saját testünkkel, és most, az évek múltával, szükségünk van arra, hogy ezt a kapcsolatot újjáépítsük. Valaki elmesélte, hogy méhrituálék által ismét figyelni kezdett a testére, arra, hogy mikor fárad el, és hogy az intim viszony, amit önmagával alakít ki, egy élethosszig tartó folyamat. Egy másik nő megosztotta, hogy a test és a tudat nem választható el egymástól; amikor elkezdett a méhéhez kapcsolódni, felismerte, hogy ennek a folyamatnak köszönheti azt az erőt, amelyet négygyermekes anyaként megélt.
Az intimitás és a testhez való kapcsolódás gyakran nem csupán fizikai, hanem érzelmi tapasztalat is. Az érintés, a mások rezzüléseinek érzékelése mélyebb kapcsolatokat hoz létre a világunkkal, mint azt korábban gondoltuk volna. Egy résztvevő elmondta, hogy minden fában nőt lát, minden érintés számára az intimitás egy formája, ami gyógyító erejű.
Az önmagunkhoz való kapcsolódás útja nem mindenki számára könnyű. Egy idősebb nő őszintén megkérdezte: „Hol voltam én 66 évig önmagamtól? Hogyan tudok most magammal intim viszonyba kerülni?” Egy másik résztvevő arról beszélt, hogy az otthonszülés volt az a pillanat, amikor először valódi kapcsolatot alakított ki a méhével, és ez az élmény egy újfajta önismeret felé vezette. Volt, aki gyermekeihez tudott kapcsolódni, de egy nehéz nőgyógyászati műtét miatt ez a kapcsolódás saját magával akadályokba ütközött.
Egy nő megosztotta, hogy éppen egy burnoutból lábal ki, ahol teljesen elveszítette önmagával a kapcsolatot. Elmondta, hogy a testhez való kapcsolódás – legyen az sport, meditáció vagy jóga – segítette abban, hogy újra összeforrassza a lelke részeit, és képes legyen meghallani, mit is kíván a teste. Korábban mindig hátrább sorolta saját igényeit, de most úgy érzi, előtérbe kell helyeznie önmagát, mert csak akkor képes másokat támogatni, ha először ő maga van rendben, ha képes szeretni és támogatni saját magát. Ez a belső, intim kapcsolat önmagával segít neki visszatalálni a harmóniához, amit annyira nélkülözött a kiégés idején.
A kör során a dogmatikus vallási neveltetés hatása is megjelent; a test, mint érték, kevés figyelmet kapott gyerekkorban. A test és a lélek kettéválasztása olyan nehézségeket okozott, hogy nem voltak rá szavaik, hogyan is kapcsolódhatnának önmagukhoz, a testükhöz. Ma már többen érzik, hogy felfedezték ennek a folyamatnak a szavait és módjait, de az út továbbra is nehéz és kihívásokkal teli.
A női kört azzal a kérdéssel zártuk: „Hogyan szeretek én?” Ez a kérdés mélyen rezonált mindannyiunkkal, hiszen az önmagunkkal való intimitás hatással van arra is, hogyan kapcsolódunk másokhoz. Ahogyan a testünkhöz és belső énünkhöz kapcsolódunk, úgy formáljuk a kapcsolatainkat a világban is.
Sokáig azt hittem, hogy a határ az, ami elválaszt. Pedig dehogy! A határ az, ami megtart. Egyfajta kerítés. De nem arra szolgál, hogy kizárjon. Kizárjon engem, elzárjon tőled. Kizárjalak téged, elzárjam magam. Mintha ezer éven át hallgattam volna az életem során, hogy mostmár fel kéne húzni azokat a határokat. Mostmár ideje lenne meghúzni.
Mindig kínkeserves téma volt ez. Hova kellene húzzam, milyen határt és hogy néz ki egy határ egyáltalán?
Aztán egyszercsak valami változott. Bennem. Hosszú mélyrepülések után, sötét árnyakkal való szembenézés után egyszercsak megérkezett belém az ELÉG. ÍGy, nagy betűkkel. És akkor, abban a pillanatban olyan magas falak nőttek ki körülöttem, hogy csak néztem. Hatalmas, vörös téglafalak. Akkora sebességgel, hogy megrengette a földet körülöttem. Akik pedig addig bántottak, és akiket valószínűleg én is bántottam, hirtelen távol kerültek. Valami megmagyarázhatatlan módon annyira távol, hogy már nem bánthattuk egymást, de annyira távol, hogy végre láthattam őket. EGy másik valójukban. Ami talán sokkal közelebb áll a valódi lényükhöz.
Ebben a pillanatban szavak, amelyeket azt hittem, hogy ismerek, hirtelen új tartalommal teltek meg. Az első ilyen volt a biztonság. Rájöttem, hogy korábban sosem éreztem ezt! És ez megdöbbentett. Hát persze, hogy nem tudtam határokat felhúzni, ha sosem ismertem a biztonságot. A bent és a kint nálam nem különbözött. Hogy miért nem? Persze tudom én. Ezt már régen tudom. Ahogy felnőttem, ott nem voltak intim terek, nem lehetett saját gondolat, érzés, rejtett, magamban hordozgatott önmagam. Ott folyamatosan elolvasott levelek, naplók voltak. Ott nyitott ajtók voltak. És ahogyan oda ki-be jártak a személyek, mindig valamit elvittek, vagy otthagytak, ami fájt, mart, kínzott. Nem ismertem a határ szót. A határokat, amik megvédenek. Nem ismertem a biztonságot sem. Ezért sem volt értelmezhető számomra a: Hogyhogy nem félsz? Kérdés. Mert ha nincs mit elvesztened, nincs mitől félned.
A határ után jött az otthon. Úristen! Micsoda csodás szó! Eddig sosem tudtam mi az, valójában. Az otthon melege. Az otthon íze, színe, illata. A biztonság vakító fehérsége és az otthon meleg, vörös-sárga szőnyege.
Utána nagyon is tudtam, milyen félni. Milyen lenne mindezt elveszíteni.
A falat lehet felhúzni és lebontani. Átfesteni, átmászni rajta. A falat lehet újrahúzni. A falat lehet megmászni. Labirintusba rendezni, lehet rá festeni, lehet utat húzni bele és vele. A fal segít teret nyitni és teret tartani. A fal kis részekből áll, belőled és belőlem. Milliónyi kis téglából.
A határ nem választ el. A határ egyben tart. A határ megtart engem, segít, támaszkodom rá. A határ biztonságot ad. A határ segít téged, hogy láss engem. A határ megtart téged, segít, támaszkodhatsz rá. A határ biztonságot ad. A határ segít téged, hogy lássalak, hogy lássam mi a tiéd és mi az enyém és hol van a közös. A határ kialakítja a te és az én terünket. És a határ kialakítja a MI-t. Segít látnunk, hogy hol kezdődünk és hol végződünk. Mi tartozik a MI belső terünkbe és mi nem. A határ nem elválaszt. A határ összetart.
Amikor először hallottam ezt a szót, nagyon rákaptam. Radikális… ön és szeretet! Mi is lehet ez? Megmondom őszintén mindig is érdekeltek a radikális dolgok és az is, hogy miért is lesz valaki (esetemben éppen én) radikális valamiben… De pont az önszeretetben?
Amikor rákerestem a neten, rájöttem, hogy az ilyen, mint radical self love igenis létezik.
Magyarul leginkább arról olvastam a neten, hogy miért kell elfogadni magunkat és a testünket, de nem nagyon ment mélyebbre a dolog. Viszont angolul nagyon érdekes anyagokat találtam.
De azóta jöttek ki könyvek magyarul is! Ilyen ez például: Fogadj örök hűséget magadnak! (Veit Lindau) Jól hangzik! Megvan valakinek? Milyen?
Az egyik a Body is not an apology – Sonya René Taylor oldala és könyve. Akinek a honlapján rengeteg anyag található a függőségtől a testbántásig mély, őszinte stílusban, nagyon hitelesen, ahol mindezt összekötik az igazi, belső önszeretettel és elfogadással.
Fél évet töltöttem a radikális önszeretettel a fókuszban. Rájöttem, hogy számomra a megértés pszichológiai vonala, a belső gyermekkel való dolgozás, a gyerekkori traumákkal való dolgozás mellett néhány gyakorlat is segít. Lényegében mindent kipróbáltam és nekem például a tantrikus gyakorlatok (amiket egyedül végzek!) és a taoista női gyakorlatok váltak be.
Rájöttem, hogy már nagyon korán leválasztottam a testem a lelkemtől és szellememtől. Elkülönítettem. Most viszont itt az idő, hogy újra egyesüljünk. Ma már a testemmel egy különleges intim, bensőséges, szeretetteljes viszonyom van. Ez állítólag kívülről is látszik. De belülről, hidd el, igazán teljesen más érzés! Mintha végre valahára valóban, tényleg élnék!!!
A Radikális Önszeretetről még írunk és beszélünk. Szeretnék erről női kört is indítani, hogy megosszuk egymással, kinek mi vált be és igazán tudjuk önmagunkat sokféleképpen nagyon szeretni.
Nemrég egy nagyon profi lány kisminkelt és egy másik nagyon profi lány lefotózott minket… Ami sok gondolatot elindított bennem…
Úgy nézek magamra, mintha nem is én lennék. Ki is ez a nő itt a képen? Valóban nem is hasonlít rám. Vagy csak egy icike picikét. Egy nagyon más világból jött és egy másikba tart. Egy másikban él. Nagyon szép, arányos az arca, mindene tökéletes. Nem úgy, mint nekem. De nem tűnik kedvesnek, pedig nagyon mosolyog. Bár, ki tudja…Lehet, hogy kedves lenne, ha meg merném szólítani. Mindenesetre nagyon távoli. Azzal a nagy tökéletességével.
Nem gondolnám, hogy magyar. „Úgy nézel itt ki, mint egy los angelesi tévébemondó.” mondja a barátnőm és onnatól kezdve nem tudok ettől a gondolattól szabadulni. Mintha egy másik életem is lehetett volna. Dehát persze, hogy lehetett volna. Mindenféle életem lehetett volna. Egy ilyen, távoli is. Egy ilyen nem annyira szimpatikus életem. Egy Los Angelesi. Amelyben mindig tökéletesen néz ki az ember, olyan „mások számára tökéletesnek.” Vagy egy olyan élet, amelyben tényleg tökéletes is lennék… Lettem volna.
Amelyben az arcom valahogy nem az a szabálytalan, ráncos, karikás szemű, mint most. Amelyben nem azzal kezdem a napot, hogy mi ez az új ránc, pattanás, sötét folt… Egy másik életem is lehetett volna, ahol minden nap öröm a tükörbe nézni. Ahol csodálom az arcom, az alakom, a testem. Ahol szeretem magam. Ahol szerelmesen nézek magamra. Egy ilyen is lehetett volna. Ahol már kiskamaszként is büszkén nézek a testemre. Ahol már tiniként is magabiztosan vigyorgok. Ahol a nővé érés nem kínos és rejtegetni való, hanem egy csodálatos folyamat. Egy olyan életem is lehetett volna, ahol a kisgyerekkorom széles vigyorgása kitart egész életen át. Amikor még hittem, tudtam, hogy a világ csodálatos és ebben én magam is az vagyok. Amikor még minden porcikámban a testemben léteztem. Amikor még felsikítottam az örömtől, ha a hó a bőrömhöz ért, vagy ha a szemembe ment az esőcsepp. Amikor még a testem, a lelkem és a szellemem egy helyen voltak. Egy nagy, közös áramlásban. EGy nagy gyönyörűségben, együtt lubickoltak az élet nevű csodálatos áramlásban. Amikor még a testemben lenni gyönyörűség volt.És minden pillanata a felfedezés és az öröm hullámait hozta.
Egy olyan életem is lehetett volna, amelyben nem arról szól a kamaszkorom, hogy elrejtsem az arcom, az alakom, a testem. Amelyben nem csúfolódás tárgya a testem és mások teste. Ahol nem tárgyként néznek rám és én is magamra. Ahol nem szólnak csúnyán a testemről, nem illetik goromba, érthetetlen szavakkal. Ahol nem fogják meg kéretlenül, bántón, fájón. Ahol nem használják valamiféle furcsa, számomra érthetetlen kéjjel. Ahol nem néznek rám közben undorodva. Ahol a testem nem kell elszakítanom a lelkemtől, hogy tiszta maradhasson. Ahol nem egy tárgy a testem, amit használnak és amit használok. Ahol nem gondolom, hogy a külsőségnek ára van és hogy ez az ár számomra megfizethetletlen. Ahol nem gondolok a testemre idegenként. Ahol nem haragszom rá, mert nem olyan, mint amilyennek én vagy mások akarják. Ahol nem gondolom, hogy nem jól működik és folyton csak a baj van vele. Ahol nem gondolok rá rosszul összerakott gépként vagy épp eltört eszközként. Ahol nem gondolok arra, hogy a testem koszos, csúnya és undorító. Ahol nem beszélek róla csúnyán és boldogtalanul. Ahol nem tekintem teljes csalódásnak. Ahol nem mondok le róla. Ahol nem hagyom el. Ahol ő nem hagy el.
Egy olyan életem is lehetett volna, ahol kisgyerekkoromtól kezdve örömmel és gyengédséggel néznek mások a testemre és én is ezt tanulom tőlük. Ahol bensőséges, szeretetteljes viszonyt ápolok magammal, a testem minden részével. Ahol gyengéden bánok vele és elnézően. Ahol vigyázok rá és szeretgetem. Ahol a testem, a lelkem és a szellemem egységben él és ugyanúgy élvezi az élet minden örömét, mint kisgyerekként. Ahol az élet áramlása gyönyörűség a testemben. Ahol az érintése a víznek, földnek, levegőnek még 30-40-70 évvel később is kacagásos örömöt okoz. Ahol reggelente úgy nézek a tükörbe, hogy örömmel üdvözlöm szépségemet. Ahol úgy örülök minden egyes ráncnak, mint új gondolatnak. Ahol a mások érintése gyengédség, odaadás, végtelen szeretet. Ahol a testem egységbe olvad a lelkemmel a szerelemben. Ahol az izmaim, a szöveteim, az áralmásaim, a ciklusaim, és minden legkisebb sejtemet is odaadó rajongással figyelem, csodálkozom gyönyörű tökéletességén a rendszernek, amely én magam vagyok. Ahol érzem, hogy a testem is én magam vagyok. Ahol látom és érzem, hogy milyen csodálatos az élet bennem. Ahol nem csak mások testét csodálom, hanem az enyémet is. Ahol a korábbi tökéletlenséget tökéletesnek találom. Gyönyörűséges csodának. A testem minden porcikáját. Ugyanúgy, mint a tiédet. Egy olyan életem is lehet, amelyben úgy szeretem a magam testét, mint amennyire tudom másokét szeretni. Ahol olyan csodálattal nézek rá, mint az újszülött gyermekem testére, ahol olyan odaadással és gyengédséggel érek hozzá, ahol ugyanolyan gondossággal ápolom és szeretem minden porcikáját, mint ahogyan én teszem azt anyaként a gyermekeim testével. Olyan életem is lehet, ahol szép szavakkal szólok a testemről, úgy, ahogyan a gyermekeim és szerelmeim testéről. Rajongással, bíztatással, megértéssel. Olyan életem is lehet, amelyben mások érintésének örömét nem kell tanulnom, mert magától érkezik. Ahol az érintés a szeretet kifejezése és nem a birtoklásé. Egy olyan élet, ahol a másikkal való érintkezés örömünnep és különleges alkalom. Ahol az intimitás, amit magammal élek meg, kiterjed egy másik személyre, akinek engedem, hogy belépjen ebbe a körbe. Ahol a gyengédség, rajongás és végtelen odafigyelés a testeink felé kölcsönösen, oda-vissza, hullámzóan árad. Ahol a bőrünk érintkezése olyan simogató, mint a szerelmes szavaké. Ahol én és mások is szeretjük a testem és egymás testét. Ahol békében, szeretetben, elfogadásban élünk a testeinkkel. Ahol nem kínozzuk, nem bántjuk, ahol nem szóljuk le. Ahol nem gyötörjük és nem szidjuk. Ahol egymásnak is azt tanítjuk, hogy a testünk csodálatos és gyönyörűséges.
Egy olyan világban élek ma már. Ahol reggel örülök a ráncaimnak. A karikáknak és a foltoknak. És nem bánom, hogy öregszem, hogy a térdem fáj, hogy a bőröm megereszkedik. Mert ma már ugyanúgy tudok örülni a test minden rezdülésének, változásának, létezésének, mint kisgyerekkoromban. Odaadással nézek a testemre. Csodálattal, hogy ilyen gyönyörű.
A nő pedig a képen… nos. Azt hiszem mégis a smink nélküli énem választom. Mert ma már nem kell a mások által tökéletesnek mondott-nak kinéznie. Ma már elég ha csak olyan, amilyen. Mert így szeretem én valójában. Odaadóan, feltétlen, örökre.
