Amikor megismertem őt egy idős nénit láttam a terembe érkezni. Hasonlított a nagymamámra, ugyanolyan szoknya, cipő, ősz haj, mint minden 70+-os néninek annak idején. De ő más volt. Mikor elkezdett beszélni, a teremben megállt minden lélegzet. És a könnyek szemünkbe szöktek.
Hasna tanárnő volt Boszniában, amikor kitört a háború. A fia elesett a háborúban, a városát rommá bombázták. Csodával határos módon ő túlélte a háborút és Bosznia újjá alakulásában fontos szerepet töltött be. Nem azért, mert szeretett volna, hanem mert szükség volt rá. A szétbombázott városban, amikor újraindult az élet, őt kérték fel, hogy indítsa újra az iskolát, vezesse, építse újjá. Női közösségek keresték meg, kérték támogatását. Anyákat, nőket, gyerekeket hozott össze, ötleteltek együtt azon, hogyan tudják túlélni, mit adjanak enni a gyerekeknek? Az egyik első projektje volt egy fóliasátor, amely alatt zöldséget kezdtek termeszteni páran, majd külföldi támogatással ebből a kezdeményezésből 2000 fóliasátor lett és egy olyan anyák által vezetett társadalmi vállalkozás, ami ajvárt gyárt, készít, márkát épített, eladja azt, catering-et szervez és több száz családnak ad bevételt. Hasnának ez csak az egyik projektje volt, sok hasonló született támogatásával. Politikus is lett és még mi minden…Életéről könyv is készült.
Kértem, hogy írjon magáról, mert én úgy nem írhatok róla, ahogyan ő mesél.
Amit írt fordítóprogrammal fordítottam, mert nincs közös nyelvünk. Mégis mindig, mikor találkozunk megöleljük egymást és makogva hálálkodunk a sorsnak, hogy újra összehozott bennünket.
Bosznia erős, erős, bátor és megbízható nő, és mindenekelőtt emberséges.
Ez vagyok én. Életem 74 éve alatt voltak viharok és tornádók, de napsütéses időszakok is. Még mindig küzdök a következményekkel,de életfilozófiámnak köszönhetően nem veszítettem el a lelkemet. 19 évesen tanár lettem, és a szülővárosom, Olovo feletti falvakban kezdtem tanítani. A fiatalság és a lelkesedés szárnyain lebegtem, és az életről fantáziáltam, mint minden fiatal. A szarajevói Pedagógiai Akadémián végeztem részmunkaidőben (munka mellett), és anyanyelv tanár lettem. A háború előtt sikerült elhagynom a falut, és szülővárosomba, abba az iskolába mentem, ahová magam is jártam.
1992 augusztus 7-én láttam utoljára első osztályosaimat, mert sürgősségi evakuálást hirdettek. Néhányukat soha többé nem láttam. Sokan már nincsenek az élők között. A háború alatt összegyűjtöttem néhány gyereket, akik önként jöttek az óráimra a menekült lakásomban. Megadtam nekik a zárt tér tudását és biztonságát, ők pedig fiatalságuk erejét, kitöltve a várakozási időt. És enyhítetni a kínomat.
Fiam, Edo, a Villamosmérnöki Kar harmadéves hallgatója véletlenül Szarajevóban volt, és Žučba mozgósították. Az volt a legrosszabb szarajevói csatatér. Ha nem voltam a gyerekeimmel, akkor beültem a kocsiba és hallgattam a szarajevói hadszíntérről szóló híreket. Sokszor nem volt áram, tehát az autóakkumulátora jelentett mindent. És… megtörtént az, amitől a legjobban féltem és amitől féltem. Megölték az Edemet, kioltották apám látását. Az elviselhetetlen szomorúság összetör bennünket… Aztán újra dolgozom, ezúttal munkakötelezettség. Hadd legyen. A sorsom könnyebben viselhető. 1995-ben Olovóba kerültem igazgatónak, ugyanazon a napon, amikor édesanyám meghalt egy menekültszálláson… Több helyszínen, rögtönzött tantermekben szerveztem órákat. Újjáépítjük az iskolát, és 1997-ben az élet visszatér a normális kerékvágásba. Legalábbis sokaknak.
Nemcsak a gyerekeknek van szükségük segítségre, hanem a szülőknek is, erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt. Megalapítottam és 18 éve vezetem a „Sabina Jamaković” Olovo Női Fórumot, amely ma is a hősnőnk emlékét őrzi. Sok támogatást kaptunk külföldről és a hazatérőknek így volt mihez kezdeniük. Szereztünk juhokat, üszőket, üvegházat és sok mást is. Később az asszonyok saját konyhát is kaptak, ahol feldolgozzák az üvegházból származó fölösleges alapanyagokat és a betakarított erdei gyümölcsöket. Nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg és érzelmileg is támogatjuk egymást.Érezhető az újjáéledés, büszkék vagyunk. Minden kemény és önkéntes munkámat tiszta szívemből a barátaimnak ajánlom.
Én is nyertes vagyok. Barátságuk és elismerésük a legnagyobb ajándék számomra. Köszönöm nekik, hogy láttak engem. A sebek nem engedték meg, hogy lehajoljak és feladjam az életet.
Életem a „Tanár” című könyvem borítói között találtam magam,amely emlékműként marad gyermekeimnek, diákjaimnak, rokonaimnak. És minden jó szándékú embernek.
Az üzenetem a következő: Soha ne veszítsd el a szíved, hanem fordítsd a csapásokat motivációvá és erővé az emberiség szolgálatában álló új eseményekhez. Ez nemesíti az embert és környezetét.
Civil szervezetekben dolgozom az elmúlt húsz évben. Először csak itthon, láttam, beszéltem, éreztem az emberi jogi sérelmeket, vizionalizáltuk a természeti katasztrófákat. Aztán elindultam a nagyvilágba és saját szememmel is láthattam a környezeti katasztrófákat, voltam ott ahol dzsungeleket gyújtottak fel és a tigrisek rohanva menekültek, voltam ott is ahol kéthetente tájfun sújtotta a szigeteket és emiatt az emberek vidékről a fővárosba küldték a gyerekeiket az éhhalál elő hajléktalannak. Aztán megtudtam, hogy a világon egy átlagos napon 22 humanitárius katasztrófa van, ezek közül rengeteg természeti, a klímaváltozás miatti, a többi fegyveres konfliktusból eredő és a legfélelmetesebbek pedig az összetett, egymásra halmozódó katasztrófák, krízisek. Ahogyan egy aszályból belső vándorlás lesz, abból fegyveres konfliktus, majd menekült áradat, és felüti a fejét a kolera is.
Fotó: Destiny Blue
Munkám során tüntettem, szerveztem, adományt gyűjtöttem, erőt és hitet adtam, lelkesítettem, reményt próbáltam adni. De mikor láttam, hogy az egész világ milyen állapotban van, és hogy nem tudjuk megállítani a jelen eszközeinkkel, sőt nem csak ugyanarra halad, de egyre gyorsabban is, akkor elkeseredtem. Végignéztem, ahogyan a legrosszabb döntéseket hoztuk politikaliag, környezetvédelmileg, társadalmilag. Még amikor volt is lehetőségünk a jó irányba dönteni, akkor sem azt tettük. Hogy az egymás és a Földanya tisztelete és megbecsülése helyett a kihasználását és kifosztását folytatjuk. Mindez igencsak kétségbe ejtett.
Az elmúlt évtizedekben a környezetvédelmi szervezetek a világvégét vizionalizálták, az emberjogi szervezetek pedig igyekeztek a tüzet oltani az itt és ott is, újra és újra feltörő rasszizmus, szexizmus, diszkrimináció, erőszak és gyűlölet ellen. De mintha a világ minden sebből vérezne. Mintha ahogyan törnek előre a természeti és humanitárius katasztrófák, úgy törnének elő az emberek közötti konfliktusok is, egyre erősödnek a nők elleni, a másság elleni és az egymás elleni konfliktusok. És mindez már nem csak más kontinenseken, más, „lemaradt” országokban. Egyáltalán nem! Mindez már nem az ajtónkon kopogtat, hanem az előszobánkban van!
Többször égtem ki a munkám során és folyton kerestem mi lehet a megoldás, mi tud ténylegesen változást elérni. Ha a tüntetések, a petíciók, a globális szervezetek nem tudnak radikális változást elérni, akkor mi lesz erre képes? Mit kell tennünk, hogy mindez a gyorsvonat, amivel a világvége felé száguldunk leálljon, sőt, másfelé induljon?
A legtöbb megoldásnak tűnő eszköz a férfivilág férfimegoldásai voltak, a rákényszerítés, az erőszak, a kiharcolás, a küzdelem. Alig hallottunk a békés megoldásokról, nem tanulunk a békemozgalmakról, az erőszakmentes akciókról, az erőszakmentes kommunikációról és tárgyalási módszerekről. A patriarchális, kapitalista rendszert a saját eszközeivel próbáltuk megzabolázni. Ami nem megy.
Gloria Steinem, híres feminista azt mondta: “A feminizmus nem arról szól, hogy a nők nagyobb szeletet akarnak a tortából. A feminizmus arról szól, hogy egy teljesen új torta készüljön.””
Ez igaz számomra az egész világra is: nem a mostanit kell megjavítani, mert azt már nem lehet. Hanem egy teljesen más kell, egy más alapokra épülő világ. Egy más társadalmi és természeti alapokra épülő világ. Egy olyan, amiben nem a jelenkori megoldásokat próbálgatjuk, hanem valami mást, valami egészen mást.
A válaszaimat a teljes reménytelenségemben találtam meg. Mert egy idő után már csak azt kerestem, hogy engem mi tenne boldoggá abban a következő ötven évben, amíg még ezen a Földön vagyok.
Fotó: Destiny Blue
Közösség
Így találtam rá arra, hogy ami nekem nagyon hiányzik: az a közösség. Sok helyen éltem, családostul utaztunk, költöztünk. Mégis mindig csak ott éreztem jól magam, ahol közösségben lehettem, ahol nem a teljesítményem határozta meg az elfogadottságomat. Ahol elég volt “csak úgy” lennem.
Ez nőként különösen nehéz, mert annyi szerepbe kényszerülünk, hogy soha nem hisszük, hogy elég lenne “csak úgy” léteznünk. Valahogy mindig teljesíteni kell nőként, feleségként, háztartási alkalmazottként, a munkahelyen és a családban, anyaként és valakinek a lányaként, feleségeként, anyjaként. Nevelni, tanítani, etetni, fuvarozni, ápolni, gondozni a gyerekeket, az időseket, logisztikázni az egész családot, takarítógépként funkcionálni és gondoskodni mindenki fizikai és mentális egészségéről.
“Csak úgy lenni” egyetlen helyen lehet: női közösségben.
Ahol még beszélnem, megmagyaráznom, megfelelnem sem kell. Ahol elég csak egymásra mosolyogni, félmondatokat mondani, ahol lehet a félmondat után elhaló hangon hallgatni, ahol lehet sírni és meghatódni. Ahol megölelnek, és én is megölelek másokat.
Ahol gyógyulás folyik, önmagunk és egymás gyógyítása.
Fotó: Destiny Blue
A Földanya
Feltöltődni mentem az erdőbe, azt mondták az jó. Még sosem próbáltam, nem is ismertem. Sok idő volt és még ma is az sokszor, hogy ráhangolódjak. De titkok vannak ott. Nyílt titkok. Csak olvasni kell tudni őket. Megoldások. A gondoskodás megoldásai. A körforgásé, a táplálásé. A természet irányt mutat. Mert a természet megoldja, gondoskodik mindenről és mindenkiről, beforgat, visszaforgat, nem vész el semmi, nincs használhatatlan, minden értékes és értékteremtő. A lehullott falevél nem szemét, az elmúlás nem véges, az egész egy nagy körforgás, a múló táplál, az új gyarapít.
Az összes megoldás ott van a természetben. Olyan megoldások, amiket mi nők, anyák rendszerint alkalmazunk.
A teljes figyelem, a meghallgatás, az odafordulás. Az olyan megoldás keresése, ami másoknak nem árt, hanem mindenkinek használ, a win-win megoldások, a harc és küzdelem helyett a “sárkányaink megszelidítése”, a perspektívák megváltoztatása, ellenségek helyett társak keresése, a hirtelen jött rossz befogadása, átformálása tanulsággá, tanulássá alakítása. Tanulássá magunkról, egymásról, a környezetről és mindezek összefüggéseiről. A láthatatlan munkánkban, a gondoskodásunkban korántsem az önérdek és a gazdasági érdek vezérel bennünket. A mások boldogsága, a harmónia, a hosszútávú fenntarható harmónia és mindenki boldogsága. Mindaz, aminek az ellentéte a mai világ.
Az én szememben a világ egy nagy pókháló, amelyben ezer millió szállal vagyunk egymáshoz kötve, függünk egymástól és nem csak a globális kapitalizmus miatt, sőt! Amint megszületünk, valakiknek a gyermekei vagyunk, függünk tőlük, attól, hogy etetnek-e, táplálnak-e, bántanak-e, ránkvetített traumáikban traumatizálódunk, örökölünk tőlük életünk végéig cipelt sorsokat. Majd társakkal kapcsolódunk, egymás életét alakítjuk, gyerekeink születnek és minden apró lépésünk befolyásol mindent és mindenkit. Egy-egy mondatunk, egy-egy cselekedetünk. Ugyanúgy, mint a pillangó hatás, a vásárlásunk és a globális gazdasági rendszer fennmaradása. Minden rajtunk múlik. Azon, hogy a mondatunk táplál-e és erősít, hogy a cselekedeteinket a mások szolgálata vagy a rövidtávú önérdek irányítja.
Az, hogy ezeket a döntéseket, mondatokat rövidtávú, patriarchális struktúrába kényszerítve, férfimegoldásokkal tesszük-e, vagy a Földanyától vett női, anyai tulajdonságokat használjuk-e, hogy a kihasználás, a másoktól elvétel helyett adunk-e és gondoskodunk – csak rajtunk múlik.
A nők, az anyák a kapcsolatok őrzői, ösztönösen alkalmazzák a Földanya módszereit.
De nem kell ahhoz nőnek sem lenni, sem anyának, hogy ismerd a gondoskodás és egymás felé fordulás erejét. Mert ez mindannyiunkban benne él.
Mi nők, valahogy ösztönösen tudjuk ezt.
Minden olyan egyén, kisebbségi csoport, hátrányos helyzetű csoport, akit valaha bántottak, kizsákmányoltak és kihasználtak tudja mindezt. Tudja, milyen alul lenni.
De attól, hogy el akarnak nyomni, nem vagyunk gyengék, sőt!
Az, hogyha el akarnak nyomni, épp azt jelenti, hogy erősek vagyunk, hogy veszélyt jelentünk.
Azt mutatja, hogy van erőnk, hogy hatalmasak vagyunk, félelmetesek. Hogy az a világ, amit a Földanya gondoskodó természetére építve teremthetnénk annyira más, hogy az összes férfi privilégiumot romba dönti. Ez igaz.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
