A MoNa az anyaságunkkal indult. Az anyasággal, ami az egyik legnagyobb női átalakító erő. Sokunkat letarolt, átalakított, alakít folyamatosan. Az Anyatermészet részévé tesz, sokkal inkább, mint bármilyen más átalakulásunk. Teremtő, életet adó erő. De kihívás is, hogy képesek vagyunk-e olyanná válni, mint maga a természet? Életet adóvá, gondoskodóvá ebben a földi létben, ami olyan sokszor lett már varázstalanítva.
A MoNa a női erőt szimbolizálja. Az erőt, ami bennünk van. Az Anyatermészet erejét. A közösség erejét. A tudatot, hogy minden létezővel összekapcsolódva létezünk, hogy nem kell tennünk, csak léteznünk, mert magában a női létezében van az erő. Nem vagyunk egyedül. Sosem voltunk, csak sokszor elfeledjük.
A MoNa ma már nem csak az anyaságról szól. Sokkal inkább arról a folyamatos belső átalakulásról, változásról, ami a női élet velejárója. Arról a felismerésről, hogy a változás nem rossz, sőt! A legjobb, ami történhet velünk. És arról is, hogy ebben együtt vagyunk. Ezáltal kapcsolódunk egymáshoz és az Anyaföldhöz is.
Emese szavaival élve: „Valami történik mostanában velünk nőkkel és anyákkal. Mintha elkezdődött volna egy különös szerveződés, összefogás, mintha kezdenénk megtalálni az erőnket.”
Számomra az elmúlt hónapok, évek nagy erővel robbantak be. Velejéig rombolták azt, amit eddig fontosnak hittem és olyan erővel törnek fel a belső gyermekem, az igazi valóm darabjai, hogy azok letarolnak. Valami nagy dolog van készülőben bennem és bennünk, kívül és belül is. Átalakulóban vagyok egy régi énből egy újba, ami nem tudom milyen lesz. Csak sejtem, hogy ez nem egy megérkezés, hanem maga az út. A változás a megérkezés. Minden olyan bizonytalan, hogy csak egyetlen dologban bízhatok: abban a belső erőben, ami a valódi női létem ereje. Még nem ismerem fel új önmagam. De felismerlek titeket! Látlak titeket, nőket, asszonyokat, anyákat. Időseket és fiatalokat, az ősi bölcsességet és az új utakat, amiket kerestek és amiken elindultok. Lépéseinket számoljuk. Mind megérkezni szeretnénk. Abba, ami teljes.
Mi a te utad? Merre vezetnek a lépéseid? Milyen utat kezdtél el járni?
Fantasztikus erő rejlik a nőkben. Olyan varázserő, amit eddig legbelül, mélységesen, elrejtve hordoztunk magunkban. Látom benned. Ezt az az erő, amikor a női létet teljességgel éljük meg, amikor igazán önmagunk vagyunk.
Éveken, évtizedeken keresztül kerestem valamit. Nem tudtam pontosan mi az. Otthonnak neveztem. Országokon, kontinenseken át vitt az utam, hogy megtaláljam. De nem leltem. Mert az otthon nem egy hely. Ismertem ezt a mondást, mégis egy hosszú évtized kellett, mire megértettem. Mikor nem találtam odakint, akkor kezdtem megérteni.
Egy női közösségben éreztem meg először. Ahol nem kellett semmit csinálnom. Nem kellett bizonyítanom, csak léteznem. Akkor éreztem meg először, hogy maga a létezés is elég lehet. Sőt, az a legtöbb, amit magamból adhatok, és amit magamnak adhatok. Hogy hagyom magam létezni. Ott, négy éve, egy erdő mélyén összekapcsolódtam 15 vadidegen nővel, anyával. Nekem innen indult a MoNa. Azóta biztosan tudom, hogy nekem az otthon a női kör. Az a női közösség, ahol elég csak lenni. Ahol igazán otthon vagyok. Ahol önmagam vagyok.
Szeretnélek látni téged is ebben körben. Szeretnélek ismerni téged. Látni és érezni az erőt, a szenvedélyt, a lelket, ami benned van.
A MoNa a covid idején született, így online lettünk. Az online lét minden modernségével, idegenségével és minden hasznával együtt. Itt teret és időt is átívelünk, kapcsolódunk. Az, hogy egy zoom eseményen is tudunk egymáshoz kapcsolódni, idegenként, több száz kilométer távolságban, tudunk megosztani és meghatódni azt jelenti számomra, hogy olyan óriási bennünk a vágy és az erő, hogy az legyőzi a virtualitás akadályát. A vágy arra, hogy együtt legyünk, hogy érezzük más nők erejét és ezáltal felismerjük a sajátunkat. És az erő, hogy minden nehézség ellenére, téren és időn át is ez lehetséges.
A női erő nem duplázódik, ha ketten vagyunk, hanem megsokszorozódi. És ha nem csak ketten vagyunk, hanem öten, tízen, százan? Mindent magával sodorhat és megteremtheti azt a világot, amit szeretnénk. Nem kell ehhez tennünk, csak léteznünk. Együtt.
A MoNa online. A MoNa csak egy online tér ahhoz, hogy kapcsolódj. Magaddal, más nőkkel és a természettel. A természettől idegen, mesterséges tér, csatorna. Ez adatott most nekünk. De ez is több, mint ami eddig volt. Örülök neki. Még ha hiányoztok is. Hiányzik az igazi ölelés. Hiányzik a közös éneklés. A hangunk rezgése. A tánc. Az összekapcsolódás. Az érintés. A megismerés három dimenziója és a többi.
Évek óta szeretnék tartani élő találkozókat. De úgy érzem nem az én tisztem ezt indítani. Én csak a létezője vagyok a térnek. Egyetlen darabja. Aki tartja és akit tart.
Kérlek, ha tartasz élő női kört, anyakört, bármit, ami teret kínál nekünk, nőknek az összekapcsolódásához, hívj! Hívj engem és másokat is.
Amikor megismertem őt egy idős nénit láttam a terembe érkezni. Hasonlított a nagymamámra, ugyanolyan szoknya, cipő, ősz haj, mint minden 70+-os néninek annak idején. De ő más volt. Mikor elkezdett beszélni, a teremben megállt minden lélegzet. És a könnyek szemünkbe szöktek.
Hasna tanárnő volt Boszniában, amikor kitört a háború. A fia elesett a háborúban, a városát rommá bombázták. Csodával határos módon ő túlélte a háborút és Bosznia újjá alakulásában fontos szerepet töltött be. Nem azért, mert szeretett volna, hanem mert szükség volt rá. A szétbombázott városban, amikor újraindult az élet, őt kérték fel, hogy indítsa újra az iskolát, vezesse, építse újjá. Női közösségek keresték meg, kérték támogatását. Anyákat, nőket, gyerekeket hozott össze, ötleteltek együtt azon, hogyan tudják túlélni, mit adjanak enni a gyerekeknek? Az egyik első projektje volt egy fóliasátor, amely alatt zöldséget kezdtek termeszteni páran, majd külföldi támogatással ebből a kezdeményezésből 2000 fóliasátor lett és egy olyan anyák által vezetett társadalmi vállalkozás, ami ajvárt gyárt, készít, márkát épített, eladja azt, catering-et szervez és több száz családnak ad bevételt. Hasnának ez csak az egyik projektje volt, sok hasonló született támogatásával. Politikus is lett és még mi minden…Életéről könyv is készült.
Kértem, hogy írjon magáról, mert én úgy nem írhatok róla, ahogyan ő mesél.
Amit írt fordítóprogrammal fordítottam, mert nincs közös nyelvünk. Mégis mindig, mikor találkozunk megöleljük egymást és makogva hálálkodunk a sorsnak, hogy újra összehozott bennünket.
Bosznia erős, erős, bátor és megbízható nő, és mindenekelőtt emberséges.
Ez vagyok én. Életem 74 éve alatt voltak viharok és tornádók, de napsütéses időszakok is. Még mindig küzdök a következményekkel,de életfilozófiámnak köszönhetően nem veszítettem el a lelkemet. 19 évesen tanár lettem, és a szülővárosom, Olovo feletti falvakban kezdtem tanítani. A fiatalság és a lelkesedés szárnyain lebegtem, és az életről fantáziáltam, mint minden fiatal. A szarajevói Pedagógiai Akadémián végeztem részmunkaidőben (munka mellett), és anyanyelv tanár lettem. A háború előtt sikerült elhagynom a falut, és szülővárosomba, abba az iskolába mentem, ahová magam is jártam.
1992 augusztus 7-én láttam utoljára első osztályosaimat, mert sürgősségi evakuálást hirdettek. Néhányukat soha többé nem láttam. Sokan már nincsenek az élők között. A háború alatt összegyűjtöttem néhány gyereket, akik önként jöttek az óráimra a menekült lakásomban. Megadtam nekik a zárt tér tudását és biztonságát, ők pedig fiatalságuk erejét, kitöltve a várakozási időt. És enyhítetni a kínomat.
Fiam, Edo, a Villamosmérnöki Kar harmadéves hallgatója véletlenül Szarajevóban volt, és Žučba mozgósították. Az volt a legrosszabb szarajevói csatatér. Ha nem voltam a gyerekeimmel, akkor beültem a kocsiba és hallgattam a szarajevói hadszíntérről szóló híreket. Sokszor nem volt áram, tehát az autóakkumulátora jelentett mindent. És… megtörtént az, amitől a legjobban féltem és amitől féltem. Megölték az Edemet, kioltották apám látását. Az elviselhetetlen szomorúság összetör bennünket… Aztán újra dolgozom, ezúttal munkakötelezettség. Hadd legyen. A sorsom könnyebben viselhető. 1995-ben Olovóba kerültem igazgatónak, ugyanazon a napon, amikor édesanyám meghalt egy menekültszálláson… Több helyszínen, rögtönzött tantermekben szerveztem órákat. Újjáépítjük az iskolát, és 1997-ben az élet visszatér a normális kerékvágásba. Legalábbis sokaknak.
Nemcsak a gyerekeknek van szükségük segítségre, hanem a szülőknek is, erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt. Megalapítottam és 18 éve vezetem a „Sabina Jamaković” Olovo Női Fórumot, amely ma is a hősnőnk emlékét őrzi. Sok támogatást kaptunk külföldről és a hazatérőknek így volt mihez kezdeniük. Szereztünk juhokat, üszőket, üvegházat és sok mást is. Később az asszonyok saját konyhát is kaptak, ahol feldolgozzák az üvegházból származó fölösleges alapanyagokat és a betakarított erdei gyümölcsöket. Nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg és érzelmileg is támogatjuk egymást.Érezhető az újjáéledés, büszkék vagyunk. Minden kemény és önkéntes munkámat tiszta szívemből a barátaimnak ajánlom.
Én is nyertes vagyok. Barátságuk és elismerésük a legnagyobb ajándék számomra. Köszönöm nekik, hogy láttak engem. A sebek nem engedték meg, hogy lehajoljak és feladjam az életet.
Életem a „Tanár” című könyvem borítói között találtam magam,amely emlékműként marad gyermekeimnek, diákjaimnak, rokonaimnak. És minden jó szándékú embernek.
Az üzenetem a következő: Soha ne veszítsd el a szíved, hanem fordítsd a csapásokat motivációvá és erővé az emberiség szolgálatában álló új eseményekhez. Ez nemesíti az embert és környezetét.
Mire képesek a nők, anyák a túlélésért? A délszláv háború után ott maradtak a falvak, városok lebombázva, szétverve, áram és víz nélkül. És nők, anyák gyerekekkel gyászban, traumában, fájdalomban. Egy összedöntött országban. A háború után a nők összefogtak és vettek egy fóliasátrat. Aztán még egyet és adományt kértek még egyre. paprikát ültettek és ájvárt gyártottak. A női közösségek, anyaközösségekben a saját konyhájukban főzték az ájvárt, míg a gyerekek játszottak. Aztán együtt lett közös konyhájuk és ma már catering céget vezetnek. Mások szamarat szereztek és szamártejből krémeket készítettek, ma már szamárfarmjuk van. A háború után a nők, anyák összefogtak és újjáépítették az országot. Nem egy ilyen példát láttunk, hanem sokat! Senadát és Hasnát még be fogjuk mutatni neked, mert az ő történetük nem maradhat ismeretlenül!
De most kicsit arról, mi miért jártunk ott.
Több mint 25 nő várt minket, mind, egytől egyig fantasztikusak! Azért voltak a kétalkalmas képzéssorozaton, hogy tanuljanak tőlünk, nemzetközi képzőktől. Nők, akik között voltak analfabéták is és olyanok, akik éppenhogy kijárták az általános iskolát, nők, akik megélték a háború borzalmait, akik elvesztettek fontos embereket, akik magukba zártak, miközben továbbmentek, akik újraindultak és újjáépítettek. A képzéssorzat célja az volt, hogy tanuljanak. De közben mi tanulhattunk tőlük.
V4 támogatott projekt: Bátor nők, ellenálló közösséget építenek Bosznia Hercegovina, 2022-2023 Partnerországok: Csehország, Szlovákia, Magyarország Cél: női közösségek, társadalmi vállalkozások fejlesztése 2 alkalmas élő tréningsorozat és online mentorálása a női közösségek, vállalkozások fejlesztő projektjeinek.
Dömösi Emese, a MoNa egyesület elnöke a Mother Center nemzetközi nagysikerű anyák, alulról építkező közösségi modellét mutatta be és a legújabb szervezetfejlesztési, közösségfejlesztési eszközt, a Clara-t. Baranyai Liza, a MoNa egyesület ügyvezetője, nemzetközi adományszervezési szakértő pedig a pénzügyi, emberi és környezeti fenntarthatóságról tartott workshopot. Helyszín: Zavidovici
Nézd meg a FB-on a videónaplónkat is és a képeket. Egy szamárfarmot is meglátogattunk, ahol a szamártejből szappant, tusfürdőt és krémet készítenek a nők.
Civil szervezetekben dolgozom az elmúlt húsz évben. Először csak itthon, láttam, beszéltem, éreztem az emberi jogi sérelmeket, vizionalizáltuk a természeti katasztrófákat. Aztán elindultam a nagyvilágba és saját szememmel is láthattam a környezeti katasztrófákat, voltam ott ahol dzsungeleket gyújtottak fel és a tigrisek rohanva menekültek, voltam ott is ahol kéthetente tájfun sújtotta a szigeteket és emiatt az emberek vidékről a fővárosba küldték a gyerekeiket az éhhalál elő hajléktalannak. Aztán megtudtam, hogy a világon egy átlagos napon 22 humanitárius katasztrófa van, ezek közül rengeteg természeti, a klímaváltozás miatti, a többi fegyveres konfliktusból eredő és a legfélelmetesebbek pedig az összetett, egymásra halmozódó katasztrófák, krízisek. Ahogyan egy aszályból belső vándorlás lesz, abból fegyveres konfliktus, majd menekült áradat, és felüti a fejét a kolera is.
Fotó: Destiny Blue
Munkám során tüntettem, szerveztem, adományt gyűjtöttem, erőt és hitet adtam, lelkesítettem, reményt próbáltam adni. De mikor láttam, hogy az egész világ milyen állapotban van, és hogy nem tudjuk megállítani a jelen eszközeinkkel, sőt nem csak ugyanarra halad, de egyre gyorsabban is, akkor elkeseredtem. Végignéztem, ahogyan a legrosszabb döntéseket hoztuk politikaliag, környezetvédelmileg, társadalmilag. Még amikor volt is lehetőségünk a jó irányba dönteni, akkor sem azt tettük. Hogy az egymás és a Földanya tisztelete és megbecsülése helyett a kihasználását és kifosztását folytatjuk. Mindez igencsak kétségbe ejtett.
Az elmúlt évtizedekben a környezetvédelmi szervezetek a világvégét vizionalizálták, az emberjogi szervezetek pedig igyekeztek a tüzet oltani az itt és ott is, újra és újra feltörő rasszizmus, szexizmus, diszkrimináció, erőszak és gyűlölet ellen. De mintha a világ minden sebből vérezne. Mintha ahogyan törnek előre a természeti és humanitárius katasztrófák, úgy törnének elő az emberek közötti konfliktusok is, egyre erősödnek a nők elleni, a másság elleni és az egymás elleni konfliktusok. És mindez már nem csak más kontinenseken, más, „lemaradt” országokban. Egyáltalán nem! Mindez már nem az ajtónkon kopogtat, hanem az előszobánkban van!
Többször égtem ki a munkám során és folyton kerestem mi lehet a megoldás, mi tud ténylegesen változást elérni. Ha a tüntetések, a petíciók, a globális szervezetek nem tudnak radikális változást elérni, akkor mi lesz erre képes? Mit kell tennünk, hogy mindez a gyorsvonat, amivel a világvége felé száguldunk leálljon, sőt, másfelé induljon?
A legtöbb megoldásnak tűnő eszköz a férfivilág férfimegoldásai voltak, a rákényszerítés, az erőszak, a kiharcolás, a küzdelem. Alig hallottunk a békés megoldásokról, nem tanulunk a békemozgalmakról, az erőszakmentes akciókról, az erőszakmentes kommunikációról és tárgyalási módszerekről. A patriarchális, kapitalista rendszert a saját eszközeivel próbáltuk megzabolázni. Ami nem megy.
Gloria Steinem, híres feminista azt mondta: “A feminizmus nem arról szól, hogy a nők nagyobb szeletet akarnak a tortából. A feminizmus arról szól, hogy egy teljesen új torta készüljön.””
Ez igaz számomra az egész világra is: nem a mostanit kell megjavítani, mert azt már nem lehet. Hanem egy teljesen más kell, egy más alapokra épülő világ. Egy más társadalmi és természeti alapokra épülő világ. Egy olyan, amiben nem a jelenkori megoldásokat próbálgatjuk, hanem valami mást, valami egészen mást.
A válaszaimat a teljes reménytelenségemben találtam meg. Mert egy idő után már csak azt kerestem, hogy engem mi tenne boldoggá abban a következő ötven évben, amíg még ezen a Földön vagyok.
Fotó: Destiny Blue
Közösség
Így találtam rá arra, hogy ami nekem nagyon hiányzik: az a közösség. Sok helyen éltem, családostul utaztunk, költöztünk. Mégis mindig csak ott éreztem jól magam, ahol közösségben lehettem, ahol nem a teljesítményem határozta meg az elfogadottságomat. Ahol elég volt “csak úgy” lennem.
Ez nőként különösen nehéz, mert annyi szerepbe kényszerülünk, hogy soha nem hisszük, hogy elég lenne “csak úgy” léteznünk. Valahogy mindig teljesíteni kell nőként, feleségként, háztartási alkalmazottként, a munkahelyen és a családban, anyaként és valakinek a lányaként, feleségeként, anyjaként. Nevelni, tanítani, etetni, fuvarozni, ápolni, gondozni a gyerekeket, az időseket, logisztikázni az egész családot, takarítógépként funkcionálni és gondoskodni mindenki fizikai és mentális egészségéről.
“Csak úgy lenni” egyetlen helyen lehet: női közösségben.
Ahol még beszélnem, megmagyaráznom, megfelelnem sem kell. Ahol elég csak egymásra mosolyogni, félmondatokat mondani, ahol lehet a félmondat után elhaló hangon hallgatni, ahol lehet sírni és meghatódni. Ahol megölelnek, és én is megölelek másokat.
Ahol gyógyulás folyik, önmagunk és egymás gyógyítása.
Fotó: Destiny Blue
A Földanya
Feltöltődni mentem az erdőbe, azt mondták az jó. Még sosem próbáltam, nem is ismertem. Sok idő volt és még ma is az sokszor, hogy ráhangolódjak. De titkok vannak ott. Nyílt titkok. Csak olvasni kell tudni őket. Megoldások. A gondoskodás megoldásai. A körforgásé, a táplálásé. A természet irányt mutat. Mert a természet megoldja, gondoskodik mindenről és mindenkiről, beforgat, visszaforgat, nem vész el semmi, nincs használhatatlan, minden értékes és értékteremtő. A lehullott falevél nem szemét, az elmúlás nem véges, az egész egy nagy körforgás, a múló táplál, az új gyarapít.
Az összes megoldás ott van a természetben. Olyan megoldások, amiket mi nők, anyák rendszerint alkalmazunk.
A teljes figyelem, a meghallgatás, az odafordulás. Az olyan megoldás keresése, ami másoknak nem árt, hanem mindenkinek használ, a win-win megoldások, a harc és küzdelem helyett a “sárkányaink megszelidítése”, a perspektívák megváltoztatása, ellenségek helyett társak keresése, a hirtelen jött rossz befogadása, átformálása tanulsággá, tanulássá alakítása. Tanulássá magunkról, egymásról, a környezetről és mindezek összefüggéseiről. A láthatatlan munkánkban, a gondoskodásunkban korántsem az önérdek és a gazdasági érdek vezérel bennünket. A mások boldogsága, a harmónia, a hosszútávú fenntarható harmónia és mindenki boldogsága. Mindaz, aminek az ellentéte a mai világ.
Az én szememben a világ egy nagy pókháló, amelyben ezer millió szállal vagyunk egymáshoz kötve, függünk egymástól és nem csak a globális kapitalizmus miatt, sőt! Amint megszületünk, valakiknek a gyermekei vagyunk, függünk tőlük, attól, hogy etetnek-e, táplálnak-e, bántanak-e, ránkvetített traumáikban traumatizálódunk, örökölünk tőlük életünk végéig cipelt sorsokat. Majd társakkal kapcsolódunk, egymás életét alakítjuk, gyerekeink születnek és minden apró lépésünk befolyásol mindent és mindenkit. Egy-egy mondatunk, egy-egy cselekedetünk. Ugyanúgy, mint a pillangó hatás, a vásárlásunk és a globális gazdasági rendszer fennmaradása. Minden rajtunk múlik. Azon, hogy a mondatunk táplál-e és erősít, hogy a cselekedeteinket a mások szolgálata vagy a rövidtávú önérdek irányítja.
Az, hogy ezeket a döntéseket, mondatokat rövidtávú, patriarchális struktúrába kényszerítve, férfimegoldásokkal tesszük-e, vagy a Földanyától vett női, anyai tulajdonságokat használjuk-e, hogy a kihasználás, a másoktól elvétel helyett adunk-e és gondoskodunk – csak rajtunk múlik.
A nők, az anyák a kapcsolatok őrzői, ösztönösen alkalmazzák a Földanya módszereit.
De nem kell ahhoz nőnek sem lenni, sem anyának, hogy ismerd a gondoskodás és egymás felé fordulás erejét. Mert ez mindannyiunkban benne él.
Mi nők, valahogy ösztönösen tudjuk ezt.
Minden olyan egyén, kisebbségi csoport, hátrányos helyzetű csoport, akit valaha bántottak, kizsákmányoltak és kihasználtak tudja mindezt. Tudja, milyen alul lenni.
De attól, hogy el akarnak nyomni, nem vagyunk gyengék, sőt!
Az, hogyha el akarnak nyomni, épp azt jelenti, hogy erősek vagyunk, hogy veszélyt jelentünk.
Azt mutatja, hogy van erőnk, hogy hatalmasak vagyunk, félelmetesek. Hogy az a világ, amit a Földanya gondoskodó természetére építve teremthetnénk annyira más, hogy az összes férfi privilégiumot romba dönti. Ez igaz.
Hogy néznek ki az anyakörök, és miért fontos, hogy mindenkinek legyen támogató közege? Szórád Annamáriával beszélgettünk.
Annamária szociálpedagógus, coach, képződő meseterapeuta és a MotherNature – Anyatermészet Egyesület elnökségének tagja, anyaköreinek egyik facilitátora. Puskás Noémivel együtt vezetik a MoNa anyaköröket, ahova kéthetente kedden délelőttönként online várják a kapcsolódni vágyó anyukákat.
Aki már régóta jár anyakörbe tudja, milyen egy találkozó. De aki még csak barátkozik a gondolattal, annak mit mondanál, hogyan kell elképzelni ezeket az anyaköröket?
Az anyakör olyan, mint egy nappali, ahol szabadon és szükségleteid szerint tevékenykedhetsz. Sokszor térnek be hozzánk az anyák babájukkal, kisebb gyerkőcükkel. S ha éppen úgy hozza az élet, az a legtermészetesebb, hogy helye van a vigasztalásnak, szoptatásnak, táplálásnak. Vagy éppen a teregetésnek.
Ítélkezés nélkül, nyitott füllel és szívvel vagyunk jelen egymás számára. Tanácsot csak akkor adunk, ha valaki kifejezetten kéri – ilyenkor saját tapasztalatainkat osztjuk meg: mi segített nekünk az adott helyzetben.
Az AnyaTermészet Anyakör egy hely, ahol…
… mi, anyák vagyunk a középpontban. A mi élet – utazásunk, amiben hol szárnyalunk, hol megpihenünk, és néha elakadunk.
… megoszthatjuk az érzéseinket: örömeinket és kihívásainkat egyaránt.
… ahol szívből szólunk és szívből hallgatunk.
… ahol a természet bölcsességének segítségével, életszakaszaink, szerepeink folyamatos változását belső erőnkbe hívjuk.
… ahol együtt sírunk és együtt nevetünk.
Ez egy szabad, nyitott tér, ahova be lehet térni, meg lehet pihenni.
- Mother Nature-Anyatermészet Egyesület Anyakörök -
Van valami formális kerete az anyaköröknek?
Szórád Annamária, a MoNa anyakörök egyik vezetője
Mindig van ideje a megérkezésnek: az üdvözlés után Noémi rövid gyakorlatával „lélegezzük be” magunkat a körbe, majd a nyitókörben a MotherNature kártyacsomagból húzunk közösen egy kártyát, s a kártyára reflektálva megosztjuk egymással, hogy miben vagyunk éppen, milyen gondolatokat ébreszt bennünk a kártya üzenete.
A megosztó körben az aktuális témánkról beszélgetünk, ezeket az évkör változásához, az aktuális időminőséghez választjuk. Szeptemberben a betakarítás, a tavasz óta elvégzett munkánk volt fókuszban.
Októberben azokról az értékekről beszéltünk, amiket szeretnénk magunkkal vinni a téli időszakba.
A zárókör után búcsúzunk el, itt mindenkinek lehetősége van megosztani, hogy mit visz magával a körből, mi volt az a gondolat, érzés, ami megérintette vagy különösen sokat adott az alkalmon. Ez nekünk is jó visszajelzés; és nagy öröm számunkra, amikor azt érezzük, hogy a társaink biztonságban – megtartva érzik magukat.
Ezeket a találkozókat mindig online tartjátok?
Igen, így az ország minden pontjáról van lehetőség bekapcsolódni. Sőt, az országhatárokon túl élő nők, anyák is tudnak csatlakozni hozzánk. Érkeztek a körbe már Angliából, Svájcból, a Felvidékről és Erdélyből is.
Bármikor lehet csatlakozni a körhöz, vagy csak bizonyos időszakonként?
Az Anyakörök nyitottak, bármikor be lehet kapcsolódni. A résztvevőknek évszakonként 1-1 Iránytűvel kedveskedünk; ez egy munkafüzet, amelyben a foglalkozások témáit járjuk körbe, kiegészítve az évszakokhoz kapcsolódó mesékkel, gyakorlatokkal, az időminőséghez kapcsolódó önreflexiós kérdésekkel. Így, ha valaki valamilyen oknál fogva mégsem tud jelen lenni, a munkafüzet segítségével tudja követni a folyamatunkat.
Felnőtt-, vagy gyerekmesék vannak a munkafüzetben?
A választott mesék felnőtteknek szólnak. Szeretnénk, hogy a kör ideje valóban az anyáké, nőké legyen. Hogy az ő burkaikat – s rajtuk keresztül az egész családét – erősítsük meg a megtartó, szeretetteljes és elfogadó légkörrel, amit biztosítunk számukra.
Hány éves korú gyerekek anyukáit várjátok a körbe?
A körbe járó társaink legtöbbjének kicsi – babakortól kisiskolás korig – gyerekei vannak, de bármilyen korú gyerkőccel lehet érkezni. Akkor is, ha az anya még csak a szíve alatt hordja a babáját. Ha érzi valaki a hívást, szívesen fogadjuk. Sokat segíthet a baba érkezése utáni időkben, ha van impulzus a hús-vér anyaságról, ami nem csak mosoly, ringatás és öröm; hanem vannak nehéz és megterhelő időszakok, amikor nem minden – sőt semmi nem – rózsaszín.
„az egymástól tanulás, a tapasztalatok és megélések megosztása nem csak mintát adhat, hanem megkönnyebbülést is”
Miért jó ezeket az élethelyzeteket közösségben megélni?
A laikus segítségnyújtás, a saját női – anyai – szülői példával való elöl járás nagyon jól kiegészítheti a szaksegítséget a szülők életében. Az egymástól tanulás, a tapasztalatok és megélések megosztása nem csak mintát adhat, hanem megkönnyebbülést is, hogy az egyén nincs egyedül a problémával. Ebben a sorsközösségben össze tudunk kapaszkodni, és saját utunkat is könnyebb megtalálni a szülőségben. Különösen igaz ez akkor, ha valaki teljesen más mintázatot szeretne követni, mint ahogy őt nevelték anno. Ha látunk több lehetőséget, meglelni is könnyebb azt az ösvényt, amelyen szülőként önazonosan járni tudunk. Ahány család, annyi félék vagyunk; más szükséglettel és értékrenddel. Mindannyian adhatunk valamilyen kincset a másiknak, ami őt előre viszi és viszont.
Van, amit körben nem lehet megoldani?
Fontos, hogy tudjuk, hol az a pont, ahol a laikus segítség már nem elég. Fel kell ismernünk, ha valaki sokkos, traumatizált, akár pszichotikus állapotban van, vagy depressziós. Ilyen esetben a szaksegítség kompetenciája mind a diagnózis, mind a terápia.
Egy támogató környezet abban viszont tud segíteni, hogy az érintett merjen szakemberhez fordulni. Legyen az akár mentálhigiénés segítő, pszichológus, pszichiáter.
A kör azért is segítség még, mert olyan, mint egy információs háló. Sok elérhető módszer, szakember van, itt megoszthatjuk egymással a terápiás folyamatban szerzett tapasztalatainkat is.
„olyan közösség kell az anyák és családok köré, ami megtartja őket„
Egyedül nem lehet átmenni ezen az életszakaszon?
Sok anya és család egyedül küzd meg a szülővé válás krízisével. Mi is ezt tettük, messze voltunk a családjainktól és a közeli barátoktól. Persze ez is egyfajta tapasztalás, támogattuk egymást legjobb tudásunk szerint; megküzdési stratégiáink alakultak, amiket idővel újra kellett gondolni. Mindenkinek járna segítség és támogató közösség.
Olyan közösség kell az anyák és a családok köré, ami megtartja őket. Mert amin átmennek – legyen az a várandósság, a baba születése, óvoda-, iskolakezdés, kamaszkor, vagy amikor a gyerekek elhagyják a családi fészket – azok mind normatív krízisek.
Ezek a krízisek természetes folyamatok, mindenkivel megtörténnek. Ugyanakkor nehezek.
Amikor elmeséljük egymásnak azt, amiben vagyunk – legyen az épp könnyű vagy nehéz -, rájövünk, hogy más is küzd hasonló nehézséggel. Vagy éppen ugyanolyannal. Az a felismerés, hogy „nem vagyok egyedül”, hogy tudom, hogy az adott helyzet másnak is kihívást jelent, nagyon sokat tud segíteni.
A körben könnyebb arra is rálátni, hogy nem azért nehéz egy-egy helyzet, mert nem csinálok jól valamit, nem figyeltem, elrontottam, lekéstem, defektes vagyok, hanem azért, mert ilyen a dolog természete.
Szóval, át lehet menni a kríziseken egyedül is – sőt bizonyos feladatokat, pl. a belső munkát senki nem végezheti el helyettünk – de egy támogató közösségben könnyebb megélni ezeket a nehezebb időszakokat. A 30-35-40-es kor mindenkinek nehéz ezektől függetlenül is.
De jó, hogy behozod ezt a szempontot, mert eddig a kríziseket is gyakorlatilag csak a gyerekek élethelyzete mentén vizsgáltuk. Mi történik velünk 30-40 körül?
A kb. 21-42 éves kor a lelki fejlődés ideje. 28 éves korunkig tartanak az ún. „vándor-évek”, amikor a személyiségünk kibontakozását alapozzuk meg. 28–35 éves korunk között vagyunk a „Meghalni és feltámadni” szakaszban, s 35 éves korunk körül vagyunk a legmélyebben. Egyre többször felmerül bennünk a kérdés, hogy „Ki vagyok én?” „Mi marad belőlem, ha minden szerepem lerakom?”*
Ez mindenki életében nehéz periódus. Mindenkinek másképp, de mindenkinek nehéz. Akkor is, ha nem beszélünk róla, és akkor is, ha azt írják az újságok, hogy a 40 az új 20.
Ha végiggondoljuk, hogy milyen, amikor a gyereknek fejlődési ugrása van, megláthatjuk benne a saját fejlődési mintázatunkat is. Hogy viselkedik akkor? Rosszul alszik, furán eszik, egyébként is mindig nyunnyog, nyűgös, semmi sem jó – akkor miért gondoljuk, hogy nálunk ennek másképp kellene lennie?
„egy-egy megosztással hatalmas zsákot tudunk letenni.”
Milyen igaz! Eszerint magunktól is lehetünk válságban, és erre csak rátesz egy lapáttal a családunk… Így talán még inkább indokolt nekünk nőknek, anyáknak, hogy elmondhassuk valakinek, mi történt velük, mi van bennünk. Hogy látod, a megosztás tényleg terápiás hatású?
Azzal, hogy elmondhatom, ami a szívemet nyomja, bennem is jobban letisztul a kép, jobban átlátom a helyzetem. Könnyebben megtalálom a problémám gyökerét és az ahhoz kapcsolódó szükségleteimet. Így közelebb kerülök önmagamhoz és a saját megoldásomhoz is. Az érzéseink egyfajta szeizmográfként működnek, mindig jelzik, hogy a mélyben hol van „földrengés” bennünk. Ezért nagyon fontos, hogy megéljük az érzéseinket, akkor is, ha azok nehezek. Ők a mi útjelzőink, a részeink. Egy-egy megosztással hatalmas zsákot tudunk letenni. Emellett a visszajelzések segítenek legitimálni az érzéseinket, és sokszor a történetünkhöz kapcsolódóan hangzik el az az egy mondat, ami megtart és segít felemelkedni a következő lépcsőfokra.
Ezek az „egymondatok” a női körökben gyakori vendégek.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van egy támogató körre, de nem találsz, hozz létre bátran sajátokat. Hogyan? Ezzel folytatjuk jövő héten.
Dömösi Emesével, a MotherNature-Anyatermészet Egyesület elnökével és a MINE (Mother Centers International Network of Empowerment) elnökségi tagjával beszélgettünk az anyák és nők helyzetéről, áldozatiságról, háborúról és arról, hogy az anyaközpontok miben és hogyan tudnak segíteni nekünk.
…
Valami történik mostanában velünk nőkkel és anyákkal. A MoNa ukrán pályázatának tavaszi fordulója is igen inspiráló példája ennek. Mintha elkezdődött volna egy különös szerveződés, összefogás, mintha kezdenénk megtalálni az erőnket. De ez miért is nem alap? Mi az a kiindulási helyzet, amiből úgymond fel kell állnunk? És miért kapcsolódik olyan erősen az anyaság az áldozatszerephez?
Dömösi Emese, a MoNa elnöke, a MINE elnökségi tagja (Fotó: Impact Design)
Szerintem léteznek olyan mítoszok az anyasággal kapcsolatban, amik egyszerűen nem életszerűek. Az a bennünk mélyen gyökerező tökéletes anyakép, amivel vallási és társadalmi ideák mentén találkozunk, nem fér össze a valósággal. A szent anya mítosza szerint az anya maga a feltétel nélküli szeretet, aki csak ad, mint egy kiapadhatatlan forrás. Ennek mi hús-vér nők nem tudunk megfelelni.
Be kellene látnunk, hogy az anya is ember, akinek igen erős támogatói hálóra van szüksége, és nem valaki, aki mindent egyedül megold, mindent és mindenkit szeret, és sosem fárad el.
Olyan nagy a szakadék az elvárt és a valóságos anyakép között, hogy nem csoda, ha ez a kettő bennünk konfliktust okoz.
„Be kellene látnunk, hogy az anya is ember, akinek igen erős támogatói hálóra van szüksége”
Van ennek történelmi oka is?
A feminista mozgalmak előtt a nők egészen más életet éltek. Nem tanulhattak, nem dönthettek az életük kérdéseiről. Arról sem, hogy kihez menjenek férjhez, vagy hogy lehet-e saját keresetük… És ez nem volt olyan régen, csupán 3-4 generációról beszélünk.
Azóta persze a férfiak és az apaság helyzete is változott, de nem ekkorát. A nők helyzetének robbanásszerű változása óriási fejlődést hozott. Egyszerre nyitott meg új ajtókat és kerültünk szembe korábbi szerepeinkkel.
Szereptorlódásba keveredtünk?
Igen, és szerepütközésbe is. Ez tipikusan megjelenik abban az általános elvárásban, hogy “dolgozz úgy, mintha nem lennél anya. És anyáskodj úgy, mintha nem lenne munkád, vagy vágyad arra, hogy más területen is kiteljesedj.”
Régebben az anyák nem gondolkoztak annyit az anyaságon. Egyszerűen jött, a gyerekek is nevelték egymást, feladatokat is elláttak, a nagyszülők pedig megőrizték őket, de csak annyira, hogy ne legyen nagy bajuk… Manapság viszont, a gyerekek igényeinek és szükségleteinek előtérbe tolásával, mi anyák még jobban háttérbe szorultunk.
Van az a mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Szerintem egy egész falu kell egy ANYA felneveléséhez és támogatásához. Mert ez a feladat iszonyúan fárasztó mind mentálisan, mind fizikailag. És ebben el vagyunk veszve.
„egy egész falu kell egy ANYA felneveléséhez”
Talán ezért is van ez az erős ragaszkodás és kapaszkodás az anyasághoz, mint szerephez – egyszerűbb mártírként feloldódni benne, mert hiszen „a nőknek ez a hivatása”. Egyszerűbb – látszólag – úgy élni, hogy mindent a gyerekért teszünk.
Az anyaság egyébként is magával hozza, hogy folyamatosan a másik szükségleteit elégítjük ki, azonnal, éveken át. És az ezért kapott „jutalom”: egy babamosoly, egy rajz, egy szereplés, bizony nagyon kevés visszajelzés arról, hogy jól csináljuk a dolgunkat.
Közösségben és közösségi támogatással. Kell a közösség, hogy a másik tükrében megláthassuk magunkat. És láthassunk másokat, más utakat, különböző megoldásokat – mert az anyaság nem egy szent dolog, amit csak egyféleképpen lehet csinálni, hanem pont a sokféleségünk segít a megoldáshoz.
Van, aki 6 hónapos baba mellől megy vissza dolgozni, és van, aki az egész életét az anyaságára teszi fel. Ez mind rendben van.
Ha mi nők egymás között ítélkezésmentes, elfogadó közeget tudunk építeni, abban lehetőség rejlik. Mert tévedés az, hogy ha sok nő összejön, abból biztosan veszekedés lesz. Ez nem igaz, csak elhitetik velünk, mert még a végén rájövünk, hogy együtt milyen erősek vagyunk.
Alapjaiban abban, hogy nem lineáris. Nem a folyamatos növekedés jelenti a fejlődést. Nem a „több-szebb-jobb” jelenti az értéket. Linearitás helyett körkörösség van. Az jelenti a fejlődést, hogy újra és újra kitaláljuk magunkat.
Nincsenek egyen megoldások, hanem egyéni utak vannak. És nagyon fontos a dialógus, a folyamatos párbeszéd, mert ebben rejlik közösségi és szervezeti szinten a megoldás.
Női körben nincs is verseny?
Dehogynem! Szükség is van rá, hiszen szeretnénk jobbak lenni, de a mértéke és mikéntje nem mindegy. Ezt fejezi ki nagyon jól a COOPETITION kifejezés. Ez a cooperation (=együttműködés) és competition (verseny) szavak keveréke, ahol az együttműködésen van a hangsúly.
cooperation + competition = COOPETTION
Azt gondolom, most már nagyon észre kellene vennünk a világban, mennyire fontos az együttműködés. A globális problémák nem állnak meg a határokon. Én tényleg hiszem, hogy a világ problémáira a nők fogják megtalálni a megoldást. Mert olyan rendszereket tudunk létrehozni, amik egyedi válaszokkal szolgálnak, és hirtelen tudnak reagálni.
Ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk egymáshoz, és nyitottá válni az együttműködésre, előbb az kell, hogy az elnyomott és időnként önsajnáltató helyzetünkből ki tudjunk mászni. De amíg egy anyuka napi 16 órát dolgozik és 3 embernyi feladatot lát el, elég nehéz kilépni a mókuskerékből és építővé válni. Hogy lehet elindulni ezen az úton?
Először is el kell ismernünk saját magunknak azokat a kompetenciákat, amiket az anyaságunk során szerzünk meg. Egyelőre ezek sem definiálva, sem elismerve nincsenek. Pedig óriási kincs az, hogy ilyen profi szakértői vagyunk az életnek és az élet folyásának. Hiszem, hogy az anyaság a legerősebb informális tanulási út.
Ezeket a kompetenciákat olyan térben lehet jól definiálni, ahol önreflexiót is tudunk gyakorolni. Az anyaság hosszú folyamat, nem egyik pillanatról a másikra jönnek létre a kompetenciáink – és ezeket tudni kell tudatosítani, megfogalmazni és kimondani.
Nehéz ilyen elfogadó, önismeretben is támogató közeget találni? Vagy teremteni kell?
Ez elsősorban más anyákkal való kapcsolódással tudna létrejönni. De manapság annyira izolálva vagyunk! Másrészt azokban a terekben, ahol anyák találkoznak, szinte mindig a gyereken van a fókusz. Persze, szükség van gyerekfoglalkozásokra, de a lényegi dolog az lenne, ami most a folyosón a programok előtt és után történik. Hogy anyák tudjanak egymáshoz kapcsolódni.
Olyan terekre van szükség, ahova az anyák mehetnek a gyerekekkel. De nem a gyerekeken van a hangsúly, hanem megteremtődik egy egyensúly.
Amikor próbálkozunk más anyukákkal kapcsolódni, sajnos sokszor mégis a versengéssel találkozunk. Valamiért nem egymás támogatása az alap, hanem hogy „jobbak legyünk” a másiknál. Ez miért van?
Ezek a patriarchális világ értékei. Azt hisszük, hogy versengenünk kell, hogy az én érdemem lesz, ha a gyerekem „több-szebb-jobb”.
Szerinted mi lenne a „több-szebb-jobb” helyett az igazi érték?
A sokféleség és az elfogadás. Elfogadni, hogy sokszínűek vagyunk, hogy léteznek eltérő fejlődési utak és különböző megoldások.
Ezeknek a tereknek pont az a lényege, hogy nem ügyfélként tekint magára az édesanya, mint például egy védőnővel, nevelési tanácsadóval vagy gyerekorvossal történő egyeztetés során. Mert sem áldozatnak nem jó lenni, sem ügyfélnek. Megvan a maga helye, hogy mikor kell szakemberhez fordulni. De amikor nem valaki más tudására van szükség, hanem a saját válaszainkat keressük, saját magunkat próbáljuk definiálni, megérteni saját anyaságunkat, olyankor nem szerencsés, ha egy alá-fölé rendelt viszonyban kell ezt megtennünk.
Mik az anyaközpontok?
Jellemzően civil kezdeményezésű nyitott terek, amik anyai és női közösségek találkozóhelyéül szolgálnak.
„Ezek nagyon reziliens, kevésbé merev struktúrában működő organizmusok, szinte, mint egy család. Emiatt nagyon gyorsan tudnak reagálni, ha történik valami, legyen az természeti katasztrófa, Covid vagy háborús helyzet.”
Országonként eltérő, részesülnek-e állami támogatásban. Világszerte több mint 1000 ilyen szerveződés van már, hazánkban még gyerekcipőben jár az anyaközpontok létrehozása.
“A József Attila-lakótelepen működő Anyahajó Anyaközpont; a Helló Anyu, ami azért különleges, mert a vállalkozás oldaláról közelít; Miskolcon a Holdam és mi, a MotherNature – Anyatermészet Egyesület”
Mik a legnagyobb akadályai annak, hogy mi nők és anyák kilépjünk az alárendelt szerepeinkből, és beleálljunk az erőnkbe?
Egyrészt az, hogy az erőforrásaink javarészt kimerülnek a mindennapi küzdelmekben, és így keveseknek jut ideje és ereje össztársadalmi kérdésekkel foglalkozni.
A másik gond az izoláltságunk – ami az áldozattá válás egyik jele is. Az elszigetelődés ugyanúgy jelen van a párkapcsolati erőszak áldozatainál, a háborús konfliktus áldozatainál és a zöldövezeti magányos nők körében is. Ilyenkor az éntudat olyan mértékben feloldódik, hogy megjelenik a cselekvőképtelenség , a bénultság érzése.
És meg is érkeztünk az inkompetencia érzéséhez. Míg rengeteg az elvárás velünk szemben, addig a képességeink egyáltalán nincsenek elismerve – sem kicsiben, sem társadalmi szinten. Ennek, azt hiszem, egyik legszemléletesebb formája a szülészeti erőszak – ahol egy, a saját testünkben lezajló biológiai folyamatban kérdőjeleződik meg az anya kompetenciája.
Ráadásul, mint egy negyedik ilyen faktor – azok az értékek, amiket anyaságunk során fejlesztünk ki, nehezen tehetők pénzzé, sőt még definiálva sincsenek.
Viszont azt gondolom, hogy ha ezeket a képességeket a nők és anyák, kimondják, tudatosítják, észre fogják venni, mekkora erő van bennük! Egy elsöprő erő, ami megoldást jelenthet jelenünk számos kérdésére egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
Akár háborúról, akár más nehéz helyzetről beszélünk, mindig oda lyukadunk ki, hogy a támogató közösségek szerepe kardinális.
A közösséghez való tartozás az egyénre is óriási hatással van. Közösségben sokkal jobban meg tudjuk tapasztalni, egyénileg miben vagyunk jók, hasznosak. Így végre elhiszem magamról, hogy valamiben kompetens vagyok. Emellett a közösségben való felemelkedés és közös kiút találás nagyon komoly kohéziós erő. Ezek a közösségek zsigeri szinten emlékeztetik a nőket arra, milyenek is ők valójában: kört alkotnak, ahol elfogadás van, megtartás és kapcsolódás.
A pályázatot, aminek keretein belül most beszélgetünk, a MoNa és a MINE is támogatja. Míg a MoNa a hazai anyaközösségeket fogja össze, addig a MINE nemzetközi szinten teszi ugyanezt. Miért érdemes egy nemzetközi szervezethez is kapcsolódni, ha valaki anyaközösség, anyaközpont létrehozásán gondolkozik?
A nemzetközi hálózatban, a MINE-ben óriási tudás és tapasztalat halmozódott fel ezeknek a közösségeknek a működéséről. Nagyon sok példát látunk arra, hogy kilátástalanságban lévő nők összefogva hogyan tudnak együtt valami újat építeni.
Például ott van a háború utáni újjáépítésben nagy szerepet játszó boszniai anyaközpont, ami mindenki számára nyitott, vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül.
A belgrádi roma anyaközpont vezető szerepet vállal abban, hogy a kiszolgáltatott és mélyszegénységben élő családok számára közösséget teremtsen és a kiút lehetőségét biztosítsa. Anyaközpontok léteznek többek között Csehországban, Szlovákiában, Németország egyes tartományaiban és a dél-amerikai kontinensen is.
Tudást, támogatást és inspirációt is jelent az idetartozás. Ha szeretnél anyaközpontot vagy női közösséget létrehozni, érdemes csatlakozni a MoNa és a MINE közösségéhez is.
Anyaközösséget szervezel, vagy szeretnél?
Tudtad, hogy külföldön Mother Centers néven már több ezer ilyen létezik?
Hogy van erre egy bevett modell, egy koncepció, amit mások már kipróbáltak, és amellyel évtizedek óta működnek?
Tudtad, hogy szomszédainknál, a szlovákoknál 50 ilyen anyaközösség van, épülettel, gyerekjátszóval, programokkal anyáknak? Csehországban pedig 250!!!
A MINE (Mother Centers International Network for Empowerment) nemzetközi hálózatban több, mint 1000 ilyen anyaközösség tag.
Forrás: MotherNature - Anyatermészet Egyesület
Kiemelt kép: MINE – Mother Centers International Network for Empowerment
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
