2018 nyara volt, mikor Ágival újra találkoztunk. Én éppen Olaszországban éltem két fiammal és férjemmel, az olasz Oxfamnak dolgoztam (ez egy nemzetközi humanitárius szervezet a világ szegénysége ellen tevékenykedik). Ágival vagy tíz éve láttuk egymást utoljára, akkor én még egy kis ifjúsági egyesületet vezettem, ő pedig környezeti neveléssel foglalkozott. Most egy erdőcskében sétáltunk Gödöllőn, amikor mesélni kezdett.
Mesélte a projekteket, az ötleteit, a világot, amilyet szeretne. Mesélte a Mother Nature-t, a nőket, anyákat, akikkel együtt dolgozták ki az anyaság állomásait reflektálva azokra a lelki kihívásokra, amelyek akkor érik váratlanul az anyukát, mikor először válik anyává. Ahogyan mondta emlékezni kezdtem. A nagyobbik fiam már 14 éves, de elevenen él bennem az emléke, hogy mennyire kétségbe voltam esve, mikor négy naposan hazavittem és folyton csak sírt. Mikor azt gondoltam rossz anya vagyok, mikor éjjelente nem tudtam megvigasztalni, mikor kialvatlanul, zombiként vonszoltam magam végig, ordító gyerekkel a kaotikus lakáson éjjel, hogy hátha a fel-alá járkálástól megnyugszik kicsit. Mikor láttam a lakást, ahol nem volt időm rendet csinálni, takarítani, az ételt, amit gyorsfagyasztottan csak megmikróztam és gyorsan a számba lapátoltam két pelenkázás és szoptatás között, láttam magam, ahogy nincs időm még zuhanyozni sem. És láttam magam, ahogy próbálom a sírást visszafojtani, mikor a szomszéd néni közli, hogy nem jól tartom a gyereket, mikor a vadidegen a játszótéren rámszól, hogy nem jól nevelem, mikor az anyám, nagyanyám, anyósom elmondják, hogy hogyan is kell szoptatni, pelenkázni, etetni. Igyekszem már nem mondani, hogy „azok más idők voltak” vagy hogy épp egy olyan könyvet olvastam, ami szerint amit épp tanácsolnak az teljes kudarchoz vezet. A sok információ, tanács úgyis már masszává vált számomra, amelyben elsüllyedek. Nem tudom mit tegyek, kire hallgassak. A gyerekkel egyedül vagyok éjjel, egyedül nappal, a kétségbeesésemmel méginkább. Egyszer nem eszik, máskor nem alszik, máskor meg beteg. Közben nincsenek szünetek, én sosem alszom, én alig eszem, én folyton mintha beteg zombi lennék. Nincs vége sosem, gondolom. Nem lesz vége soha.
Egyedül vagyok.
És persze az ember ilyenkor válik, a krízis krízist szül. A kétségbeesés menekülést.
Ahogy mesél Ági emlékszem, hogy egyedül voltam. Mennyire nagyon-nagyon egyedül…
„Én benne akarok lenni ebben a projektben! Hogy lehet? Mit tudok tenni? Mivel tudok hozzájárulni?”
Nem volt kérdés.
Csak fél évvel később, 2018 decemberében már ott ültem a 12 anya között egy német erdőben, egy öko közösség bérbeadott szobájában és a Mother Nature projektbe csatornáztam tudásom.
Önkéntese, rajongója lettem a csapatnak, a munkának, az eredménynek. És a Női Erőnek, a Women Power-nek.
Baranyai Liza
