Sokáig azt hittem, hogy a határ az, ami elválaszt. Pedig dehogy!
A határ az, ami megtart.
Egyfajta kerítés. De nem arra szolgál, hogy kizárjon. Kizárjon engem, elzárjon tőled. Kizárjalak téged, elzárjam magam.
Mintha ezer éven át hallgattam volna az életem során, hogy mostmár fel kéne húzni azokat a határokat. Mostmár ideje lenne meghúzni.
Mindig kínkeserves téma volt ez. Hova kellene húzzam, milyen határt és hogy néz ki egy határ egyáltalán?
Aztán egyszercsak valami változott. Bennem.
Hosszú mélyrepülések után, sötét árnyakkal való szembenézés után egyszercsak megérkezett belém az ELÉG. ÍGy, nagy betűkkel. És akkor, abban a pillanatban olyan magas falak nőttek ki körülöttem, hogy csak néztem. Hatalmas, vörös téglafalak. Akkora sebességgel, hogy megrengette a földet körülöttem.
Akik pedig addig bántottak, és akiket valószínűleg én is bántottam, hirtelen távol kerültek. Valami megmagyarázhatatlan módon annyira távol, hogy már nem bánthattuk egymást, de annyira távol, hogy végre láthattam őket. EGy másik valójukban. Ami talán sokkal közelebb áll a valódi lényükhöz.
Ebben a pillanatban szavak, amelyeket azt hittem, hogy ismerek, hirtelen új tartalommal teltek meg. Az első ilyen volt a biztonság.
Rájöttem, hogy korábban sosem éreztem ezt! És ez megdöbbentett.
Hát persze, hogy nem tudtam határokat felhúzni, ha sosem ismertem a biztonságot.
A bent és a kint nálam nem különbözött.
Hogy miért nem? Persze tudom én. Ezt már régen tudom. Ahogy felnőttem, ott nem voltak intim terek, nem lehetett saját gondolat, érzés, rejtett, magamban hordozgatott önmagam. Ott folyamatosan elolvasott levelek, naplók voltak. Ott nyitott ajtók voltak. És ahogyan oda ki-be jártak a személyek, mindig valamit elvittek, vagy otthagytak, ami fájt, mart, kínzott.
Nem ismertem a határ szót. A határokat, amik megvédenek.
Nem ismertem a biztonságot sem.
Ezért sem volt értelmezhető számomra a: Hogyhogy nem félsz? Kérdés.
Mert ha nincs mit elvesztened, nincs mitől félned.
A határ után jött az otthon.
Úristen! Micsoda csodás szó! Eddig sosem tudtam mi az, valójában.
Az otthon melege. Az otthon íze, színe, illata.
A biztonság vakító fehérsége és az otthon meleg, vörös-sárga szőnyege.
Utána nagyon is tudtam, milyen félni. Milyen lenne mindezt elveszíteni.
A falat lehet felhúzni és lebontani. Átfesteni, átmászni rajta. A falat lehet újrahúzni. A falat lehet megmászni.
Labirintusba rendezni, lehet rá festeni, lehet utat húzni bele és vele. A fal segít teret nyitni és teret tartani.
A fal kis részekből áll, belőled és belőlem. Milliónyi kis téglából.
A határ nem választ el. A határ egyben tart.
A határ megtart engem, segít, támaszkodom rá. A határ biztonságot ad.
A határ segít téged, hogy láss engem.
A határ megtart téged, segít, támaszkodhatsz rá. A határ biztonságot ad.
A határ segít téged, hogy lássalak, hogy lássam mi a tiéd és mi az enyém és hol van a közös.
A határ kialakítja a te és az én terünket.
És a határ kialakítja a MI-t. Segít látnunk, hogy hol kezdődünk és hol végződünk. Mi tartozik a MI belső terünkbe és mi nem.
A határ nem elválaszt. A határ összetart.
Liza
