Sosem értettem az idősödő nők panaszait az évek múlásáról, az elmúló szépségről és fiatalságról. Miközben én olyan szépnek találtam őket!
Hallottam a panaszkodást a ráncokról, a dagadó szemekről, az „öregségi foltokról”, a megereszkedett hasról, a bőrről, amin minden emlék nyomot hagy. Láttam a szomorú tekinteteket, az igyekezetet, hogy fiatalabbnak tűnjenek, a kifestett arcokat, a színeket, hogy kiemeljenek még megmaradt fényeket az arcon és a púdert, hogy eltakarjanak éveket.
Sosem értettem.
Én olyan szépnek láttam őket. Az idősödő nőket körülöttem!
Az anyámat, nagyanyáimat, nőrokonaimat, szomszédokat.
A ráncok mind-mind olyan évek lenyomatainak tetszettek, amelyek már az övék voltak, már megérintették őket, már formázták őket, a lelküket, lényüket. Ősz hajszálak élmények, jók és rosszak, fájdalmak, szenvedések, örömök, nevetések. Megereszkedett alakok mind-mind történetek a testről, az életről, a születésről és halálról. A női testet találtam mindig a legszebbnek. Azt, amelyeken az élet ráncokban barázdázott. A megtett utakat, a megmászott hegyeket, a megélt álmokat, a túlélt fájdalmakat.
Fájdalmasan, sajnálattal, lenézéssel és szégyennel néztek ők magukra, míg én rajongással rájuk.
Az én tiszta, sima, fiatal bőröm üres lapja volt még csak az életnek. Ők azt irigyelték, álmodoztak újrakezdésről, örök fiatalságról. Én értük rajongtam, irigyeltem az ő tömör sorokba, ráncokba írt történelmét.
Gyönyörűeknek láttam őket mindig.
És nem a ráncok ellenére, hanem éppen azért.
Liza
