#RadikálisÖnszeretet #SzeretemMagam #SzeretemATestem
Szóval ilyen is lehetett volna…
egy másik élet.
Úgy nézek magamra, mintha nem is én lennék. Ki is ez a nő itt a képen? Valóban nem is hasonlít rám.
Vagy csak egy icike picikét.
Egy nagyon más világból jött és egy másikba tart. Egy másikban él.
Nagyon szép, arányos az arca, mindene tökéletes.
Nem úgy, mint nekem.
De nem tűnik kedvesnek, pedig nagyon mosolyog.
Bár, ki tudja…Lehet, hogy kedves lenne, ha meg merném szólítani.
Mindenesetre nagyon távoli.
Azzal a nagy tökéletességével.
Nem gondolnám, hogy magyar.
„Úgy nézel itt ki, mint egy los angelesi tévébemondó.” mondja a barátnőm és onnatól kezdve nem tudok ettől a gondolattól szabadulni.
Mintha egy másik életem is lehetett volna.
Dehát persze, hogy lehetett volna.
Mindenféle életem lehetett volna.
Egy ilyen, távoli is. Egy ilyen nem annyira szimpatikus életem.
Egy Los Angelesi.
Amelyben mindig tökéletesen néz ki az ember, olyan „mások számára tökéletesnek.”
Vagy egy olyan élet, amelyben tényleg tökéletes is lennék… Lettem volna.
Amelyben az arcom valahogy nem az a szabálytalan, ráncos, karikás szemű, mint most. Amelyben nem azzal kezdem a napot, hogy mi ez az új ránc, pattanás, sötét folt…
Egy másik életem is lehetett volna, ahol minden nap öröm a tükörbe nézni. Ahol csodálom az arcom, az alakom, a testem.
Ahol szeretem magam.
Ahol szerelmesen nézek magamra.
Egy ilyen is lehetett volna.
Ahol már kiskamaszként is büszkén nézek a testemre. Ahol már tiniként is magabiztosan vigyorgok. Ahol a nővé érés nem kínos és rejtegetni való, hanem egy csodálatos folyamat.
Egy olyan életem is lehetett volna, ahol a kisgyerekkorom széles vigyorgása kitart egész életen át. Amikor még hittem, tudtam, hogy a világ csodálatos és ebben én magam is az vagyok.
Amikor még minden porcikámban a testemben léteztem. Amikor még felsikítottam az örömtől, ha a hó a bőrömhöz ért, vagy ha a szemembe ment az esőcsepp. Amikor még a testem, a lelkem és a szellemem egy helyen voltak. Egy nagy, közös áramlásban. EGy nagy gyönyörűségben, együtt lubickoltak az élet nevű csodálatos áramlásban. Amikor még a testemben lenni gyönyörűség volt.És minden pillanata a felfedezés és az öröm hullámait hozta.
Egy olyan életem is lehetett volna, amelyben nem arról szól a kamaszkorom, hogy elrejtsem az arcom, az alakom, a testem. Amelyben nem csúfolódás tárgya a testem és mások teste. Ahol nem tárgyként néznek rám és én is magamra. Ahol nem szólnak csúnyán a testemről, nem illetik goromba, érthetetlen szavakkal. Ahol nem fogják meg kéretlenül, bántón, fájón. Ahol nem használják valamiféle furcsa, számomra érthetetlen kéjjel. Ahol nem néznek rám közben undorodva. Ahol a testem nem kell elszakítanom a lelkemtől, hogy tiszta maradhasson. Ahol nem egy tárgy a testem, amit használnak és amit használok. Ahol nem gondolom, hogy a külsőségnek ára van és hogy ez az ár számomra megfizethetletlen. Ahol nem gondolok a testemre idegenként. Ahol nem haragszom rá, mert nem olyan, mint amilyennek én vagy mások akarják. Ahol nem gondolom, hogy nem jól működik és folyton csak a baj van vele. Ahol nem gondolok rá rosszul összerakott gépként vagy épp eltört eszközként. Ahol nem gondolok arra, hogy a testem koszos, csúnya és undorító. Ahol nem beszélek róla csúnyán és boldogtalanul. Ahol nem tekintem teljes csalódásnak. Ahol nem mondok le róla.
Ahol nem hagyom el. Ahol ő nem hagy el.
Egy olyan életem is lehetett volna, ahol kisgyerekkoromtól kezdve örömmel és gyengédséggel néznek mások a testemre és én is ezt tanulom tőlük. Ahol bensőséges, szeretetteljes viszonyt ápolok magammal, a testem minden részével. Ahol gyengéden bánok vele és elnézően. Ahol vigyázok rá és szeretgetem. Ahol a testem, a lelkem és a szellemem egységben él és ugyanúgy élvezi az élet minden örömét, mint kisgyerekként. Ahol az élet áramlása gyönyörűség a testemben. Ahol az érintése a víznek, földnek, levegőnek még 30-40-70 évvel később is kacagásos örömöt okoz. Ahol reggelente úgy nézek a tükörbe, hogy örömmel üdvözlöm szépségemet. Ahol úgy örülök minden egyes ráncnak, mint új gondolatnak. Ahol a mások érintése gyengédség, odaadás, végtelen szeretet. Ahol a testem egységbe olvad a lelkemmel a szerelemben. Ahol az izmaim, a szöveteim, az áralmásaim, a ciklusaim, és minden legkisebb sejtemet is odaadó rajongással figyelem, csodálkozom gyönyörű tökéletességén a rendszernek, amely én magam vagyok. Ahol érzem, hogy a testem is én magam vagyok. Ahol látom és érzem, hogy milyen csodálatos az élet bennem. Ahol nem csak mások testét csodálom, hanem az enyémet is. Ahol a korábbi tökéletlenséget tökéletesnek találom. Gyönyörűséges csodának. A testem minden porcikáját. Ugyanúgy, mint a tiédet.
Egy olyan életem is lehet, amelyben úgy szeretem a magam testét, mint amennyire tudom másokét szeretni. Ahol olyan csodálattal nézek rá, mint az újszülött gyermekem testére, ahol olyan odaadással és gyengédséggel érek hozzá, ahol ugyanolyan gondossággal ápolom és szeretem minden porcikáját, mint ahogyan én teszem azt anyaként a gyermekeim testével. Olyan életem is lehet, ahol szép szavakkal szólok a testemről, úgy, ahogyan a gyermekeim és szerelmeim testéről. Rajongással, bíztatással, megértéssel.
Olyan életem is lehet, amelyben mások érintésének örömét nem kell tanulnom, mert magától érkezik. Ahol az érintés a szeretet kifejezése és nem a birtoklásé. Egy olyan élet, ahol a másikkal való érintkezés örömünnep és különleges alkalom. Ahol az intimitás, amit magammal élek meg, kiterjed egy másik személyre, akinek engedem, hogy belépjen ebbe a körbe. Ahol a gyengédség, rajongás és végtelen odafigyelés a testeink felé kölcsönösen, oda-vissza, hullámzóan árad. Ahol a bőrünk érintkezése olyan simogató, mint a szerelmes szavaké.
Ahol én és mások is szeretjük a testem és egymás testét.
Ahol békében, szeretetben, elfogadásban élünk a testeinkkel.
Ahol nem kínozzuk, nem bántjuk, ahol nem szóljuk le. Ahol nem gyötörjük és nem szidjuk.
Ahol egymásnak is azt tanítjuk, hogy a testünk csodálatos és gyönyörűséges.
Egy olyan világban élek ma már.
Ahol reggel örülök a ráncaimnak.
A karikáknak és a foltoknak.
És nem bánom, hogy nem öregszem, hogy a térdem fáj, hogy a bőröm megereszkedik.
Mert ma már ugyanúgy tudok örülni a test minden rezdülésének, változásának, létezésének, mnit kisgyerekkoromban. Odaadással nézek a testemre. Csodálattal, hogy ilyen gyönyörű.
A nő pedig a képen… nos. Azt hiszem mégis a smink nélküli énem választom.
Mert ma már nem kell a mások által tökéletesnek mondott-nak kinéznie. Ma már elég ha csak olyan, amilyen.
Mert így szeretem én valójában.
Odaadóan, feltétlen, örökre.
Liza
