A világ gyakran sugallja nekünk, hogy „az öndicséret büdös,” miközben azt is halljuk, hogy mutassuk meg magunkat, építsük az önbizalmunkat és legyünk büszkék arra, akik vagyunk. Ebben az ellentmondásos közegben a nők különösen nehéz helyzetben találják magukat, hiszen a szerénység, önfeláldozás és visszafogottság kultúrája mélyen gyökerezik a társadalmi elvárásokban. De mi történne, ha újraértelmeznénk, mit jelent számunkra az önszeretet?
Hogyan alakíthatjuk át a saját magunkkal való kapcsolatunkat, hogy az önbecsülés és az önszeretet természetes részévé váljon mindennapjainknak? Fedezzük fel együtt!
Miért nehéz az önszeretet a nők számára?
A nőket generációk óta arra nevelik, hogy alkalmazkodjanak, vigyázzanak másokra és sokszor helyezzék magukat a háttérbe. Gyakran elvárják, hogy szerepeket játsszunk, amik kiszorítják az önmagunk iránt érzett tiszteletet és szeretetet. Sokan érezzük, hogy az önbecsülés kimutatása önző vagy kellemetlen. Az önszeretet azonban nem az önzés vagy beképzeltség jele – éppen ellenkezőleg. Ez egy alapvető forrás, ami a mentális, érzelmi és fizikai jóllétünkhöz szükséges.
Önszeretet = Erőforrás Amikor elismerjük saját értékeinket, képesek vagyunk jobban törődni másokkal is, hiszen a saját szükségleteinkre és határainkra való odafigyelés révén egyensúlyt teremtünk. Az önszeretet így egy olyan erőforrássá válik, amelyből mindannyian meríthetünk – és amit másoknak is átadhatunk.
Hogyan kezdj hozzá az önszeretethez?
Ismerd fel az értékeidet Tarts egy pillanatnyi szünetet, és gondold át: mi az, amit értékelsz magadban? Lehet, hogy ez egy olyan tulajdonság, mint a gondoskodás vagy a kitartás, vagy valami egészen személyes, amit csak te ismersz. Írd le, mondd ki hangosan vagy állj meg egy pillanatra, és ünnepeld magad ezekért az értékekért. Az önszeretet egyik első lépése, hogy tudatosan észrevesszük, mi mindenért lehetünk hálásak önmagunkban.
Gyakorold az „Önszeretet pillanatait” Minden nap szánj egy rövid időt arra, hogy valami olyan dolgot csinálj, amitől igazán jól érzed magad. Legyen ez egy séta a természetben, egy csésze tea nyugodt elfogyasztása, vagy egy kellemes könyv olvasása. Ezek az apró „önszeretet pillanatok” emlékeztetnek arra, hogy törődsz önmagaddal, és ezek az idők megadhatják azt a megnyugvást és figyelmet, amire szükséged van.
Kapcsolódj a természethez – önmagadon keresztül A természetkapcsolat mélyítheti az önmagunk iránt érzett szeretetet. A természethez való kapcsolódás segít visszatérni a saját gyökereinkhez, egy természetes ciklushoz és ritmushoz. Próbáld ki, hogy időt töltesz kint a szabadban, és figyeld meg, hogyan érezheted magad jobban összhangban önmagaddal. Talán találsz egy fát vagy növényt, amelyhez különösen kötődsz – egy olyan természeti erőt, amely támogat téged az önszeretet gyakorlásában.
Gyakorlatok az önszeretet megerősítésére
Az önszeretet nem jön mindig magától, ezért fontos, hogy tudatosan fejlesszük. Íme néhány egyszerű gyakorlat, amelyek segíthetnek elmélyíteni a saját magunkhoz való szeretetteljes kapcsolódást:
Naplózás önszeretet-témákban Tarts egy önszeretet-naplót, ahova minden nap leírod, miért vagy hálás önmagadban. Kezdd egyszerű dolgokkal, mint például „ma időt adtam magamnak egy rövid pihenésre,” vagy „büszke vagyok magamra, mert kiálltam magamért.” Ez a gyakorlat idővel megerősíti az önbecsülést.
Alkotó folyamatok Ha kreatívabb útra vágysz, próbálj meg egy olyan képet készíteni, amely kifejezi azt az önszeretetet, amire szükséged van. Lehet, hogy egy fát rajzolsz, ami mélyen gyökerezik és szilárdan áll, vagy egy folyót, amely lágyan halad előre. Használd a színeket és formákat arra, hogy megjelenítsd, amit önmagadban szeretnél ápolni.
„Én vagyok” mantrák Minden reggel vagy este szánj egy-két percet arra, hogy hangosan vagy magadban megfogalmazz pozitív kijelentéseket, mint például „Én értékes vagyok.” „Én megérdemlem a szeretetet.” Ezek az „Én vagyok” mantrák idővel tudatosítják benned az önértékelés és önszeretet fontosságát.
Az önszeretet nem szégyen – hanem belső erőforrás
Az önszeretet gyakorlása nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk mások szükségleteit, sőt – minél több szeretetet adunk magunknak, annál több erőt és figyelmet tudunk nyújtani másoknak is. Amikor elkezdjük tisztelni és szeretni önmagunkat, egy egészséges egyensúly alakul ki az életünkben, és képesek vagyunk elfogadni, hogy mi is megérdemeljük a törődést.
A következő lépés tehát egyszerű, mégis erőteljes: kérdezd meg magadtól, hogyan tudnál ma egy kicsit több szeretetet adni magadnak. Lehet ez egy apró cselekedet, egy szelíd szó vagy egy pillanatnyi nyugalom. Bármi legyen is az, emlékezz rá, hogy az önszeretet egy folyamat, amelyet napról napra építesz. És minden ilyen pillanat erősít téged.
Csatlakozz a MoNa – Anyatermészet Egyesület női köréhez, ahol támogatást kapsz ebben a folyamatban, és megtapasztalhatod, milyen, amikor önmagunk felé fordulva kapcsolódunk egymáshoz. Aktuális eseményeinket itt találod: ESEMÉNYEK
Sokáig azt hittem, hogy a határ az, ami elválaszt. Pedig dehogy! A határ az, ami megtart. Egyfajta kerítés. De nem arra szolgál, hogy kizárjon. Kizárjon engem, elzárjon tőled. Kizárjalak téged, elzárjam magam. Mintha ezer éven át hallgattam volna az életem során, hogy mostmár fel kéne húzni azokat a határokat. Mostmár ideje lenne meghúzni.
Mindig kínkeserves téma volt ez. Hova kellene húzzam, milyen határt és hogy néz ki egy határ egyáltalán?
Aztán egyszercsak valami változott. Bennem. Hosszú mélyrepülések után, sötét árnyakkal való szembenézés után egyszercsak megérkezett belém az ELÉG. ÍGy, nagy betűkkel. És akkor, abban a pillanatban olyan magas falak nőttek ki körülöttem, hogy csak néztem. Hatalmas, vörös téglafalak. Akkora sebességgel, hogy megrengette a földet körülöttem. Akik pedig addig bántottak, és akiket valószínűleg én is bántottam, hirtelen távol kerültek. Valami megmagyarázhatatlan módon annyira távol, hogy már nem bánthattuk egymást, de annyira távol, hogy végre láthattam őket. EGy másik valójukban. Ami talán sokkal közelebb áll a valódi lényükhöz.
Ebben a pillanatban szavak, amelyeket azt hittem, hogy ismerek, hirtelen új tartalommal teltek meg. Az első ilyen volt a biztonság. Rájöttem, hogy korábban sosem éreztem ezt! És ez megdöbbentett. Hát persze, hogy nem tudtam határokat felhúzni, ha sosem ismertem a biztonságot. A bent és a kint nálam nem különbözött. Hogy miért nem? Persze tudom én. Ezt már régen tudom. Ahogy felnőttem, ott nem voltak intim terek, nem lehetett saját gondolat, érzés, rejtett, magamban hordozgatott önmagam. Ott folyamatosan elolvasott levelek, naplók voltak. Ott nyitott ajtók voltak. És ahogyan oda ki-be jártak a személyek, mindig valamit elvittek, vagy otthagytak, ami fájt, mart, kínzott. Nem ismertem a határ szót. A határokat, amik megvédenek. Nem ismertem a biztonságot sem. Ezért sem volt értelmezhető számomra a: Hogyhogy nem félsz? Kérdés. Mert ha nincs mit elvesztened, nincs mitől félned.
A határ után jött az otthon. Úristen! Micsoda csodás szó! Eddig sosem tudtam mi az, valójában. Az otthon melege. Az otthon íze, színe, illata. A biztonság vakító fehérsége és az otthon meleg, vörös-sárga szőnyege.
Utána nagyon is tudtam, milyen félni. Milyen lenne mindezt elveszíteni.
A falat lehet felhúzni és lebontani. Átfesteni, átmászni rajta. A falat lehet újrahúzni. A falat lehet megmászni. Labirintusba rendezni, lehet rá festeni, lehet utat húzni bele és vele. A fal segít teret nyitni és teret tartani. A fal kis részekből áll, belőled és belőlem. Milliónyi kis téglából.
A határ nem választ el. A határ egyben tart. A határ megtart engem, segít, támaszkodom rá. A határ biztonságot ad. A határ segít téged, hogy láss engem. A határ megtart téged, segít, támaszkodhatsz rá. A határ biztonságot ad. A határ segít téged, hogy lássalak, hogy lássam mi a tiéd és mi az enyém és hol van a közös. A határ kialakítja a te és az én terünket. És a határ kialakítja a MI-t. Segít látnunk, hogy hol kezdődünk és hol végződünk. Mi tartozik a MI belső terünkbe és mi nem. A határ nem elválaszt. A határ összetart.
2018 nyara volt, mikor Ágival újra találkoztunk. Én éppen Olaszországban éltem két fiammal és férjemmel, az olasz Oxfamnak dolgoztam (ez egy nemzetközi humanitárius szervezet a világ szegénysége ellen tevékenykedik). Ágival vagy tíz éve láttuk egymást utoljára, akkor én még egy kis ifjúsági egyesületet vezettem, ő pedig környezeti neveléssel foglalkozott. Most egy erdőcskében sétáltunk Gödöllőn, amikor mesélni kezdett.
Mesélte a projekteket, az ötleteit, a világot, amilyet szeretne. Mesélte a Mother Nature-t, a nőket, anyákat, akikkel együtt dolgozták ki az anyaság állomásait reflektálva azokra a lelki kihívásokra, amelyek akkor érik váratlanul az anyukát, mikor először válik anyává. Ahogyan mondta emlékezni kezdtem. A nagyobbik fiam már 14 éves, de elevenen él bennem az emléke, hogy mennyire kétségbe voltam esve, mikor négy naposan hazavittem és folyton csak sírt. Mikor azt gondoltam rossz anya vagyok, mikor éjjelente nem tudtam megvigasztalni, mikor kialvatlanul, zombiként vonszoltam magam végig, ordító gyerekkel a kaotikus lakáson éjjel, hogy hátha a fel-alá járkálástól megnyugszik kicsit. Mikor láttam a lakást, ahol nem volt időm rendet csinálni, takarítani, az ételt, amit gyorsfagyasztottan csak megmikróztam és gyorsan a számba lapátoltam két pelenkázás és szoptatás között, láttam magam, ahogy nincs időm még zuhanyozni sem. És láttam magam, ahogy próbálom a sírást visszafojtani, mikor a szomszéd néni közli, hogy nem jól tartom a gyereket, mikor a vadidegen a játszótéren rámszól, hogy nem jól nevelem, mikor az anyám, nagyanyám, anyósom elmondják, hogy hogyan is kell szoptatni, pelenkázni, etetni. Igyekszem már nem mondani, hogy „azok más idők voltak” vagy hogy épp egy olyan könyvet olvastam, ami szerint amit épp tanácsolnak az teljes kudarchoz vezet. A sok információ, tanács úgyis már masszává vált számomra, amelyben elsüllyedek. Nem tudom mit tegyek, kire hallgassak. A gyerekkel egyedül vagyok éjjel, egyedül nappal, a kétségbeesésemmel méginkább. Egyszer nem eszik, máskor nem alszik, máskor meg beteg. Közben nincsenek szünetek, én sosem alszom, én alig eszem, én folyton mintha beteg zombi lennék. Nincs vége sosem, gondolom. Nem lesz vége soha. Egyedül vagyok. És persze az ember ilyenkor válik, a krízis krízist szül. A kétségbeesés menekülést. Ahogy mesél Ági emlékszem, hogy egyedül voltam. Mennyire nagyon-nagyon egyedül… „Én benne akarok lenni ebben a projektben! Hogy lehet? Mit tudok tenni? Mivel tudok hozzájárulni?” Nem volt kérdés. Csak fél évvel később, 2018 decemberében már ott ültem a 12 anya között egy német erdőben, egy öko közösség bérbeadott szobájában és a Mother Nature projektbe csatornáztam tudásom. Önkéntese, rajongója lettem a csapatnak, a munkának, az eredménynek. És a Női Erőnek, a Women Power-nek.
7 évvel ezelőtt született meg a kislányom. Ahogy karomban tartottam a kis újszülött babámat és bámultam kifelé a Szent István kórház ablakán az éjszakai városra, éreztem: ez valami sokkal nagyobb dolog, mint ami valaha történt velem! Eltelt a gyermekágy, a kisbabám előírás szerűen fejlődött, én mégis rengeteg előre nem látott kihívással, kérdéssel néztem szembe. Olyanokkal, amiről nem beszélt a védőnő, sőt a gyerekorvos sem, és még a szoptatási tanácsadómmal sem tudtam róla beszélni. Mi történt velem, ki vagyok mióta anya lettem? Hogyan táplálhatom magamat belülről és gondoskodhatok magamról anélkül, hogy a kisbabámra fordított idő sérülne? Elég jó anya vagyok-e? Hogyan használhatom kreatív energiáimat anyaként?
Egy ausztrál kutatás rávilágít: mi nők teljesen másként állunk a stresszhez, mint a férfiak Az “üss vagy fuss” stressz reakció fontos az életben maradáshoz, mi anyák és nők mégsem ezt a stratégiát választjuk. Mi “megszelidítjük a sárkányainkat”: beszélünk a nehézségeinkről, sorstársakat gyűjtünk magunk köré hogy együtt könnyebb legyen. Valahogy így történt velem is. Így indult útjára 2017-ben a Mother Nature, Valentinával, Larával, Loobyval, Sarával és a többi nővel. Egy közös pont volt: mindannyian anyák voltunk vagy azok szerettünk volna lenni. És elszántak voltunk, hogy más anyákat segítsünk. Ebből született meg az Anyatermészet kézikönyv, önismereti kártyacsomag és az “Anya Útja” kurzus.
